Nyuszit sehogy másként nem hívták, mint nyuszi.
Kisbetű ide, nagy oda.
Nyuszit akkor az ajtóban láttam meg először.
Nyüszítve, kaparászva, véget nem érő kétségbeesésben egy táska alján. Mint később megtudtam, talált nyuszi volt. Véletlenül talált, kicsi fehér nyúl. Méretéből saccolva sem lehetett több, mint egy hónapos. Talán annyi sem. Éppenolyan eltévedt volt, akár valamikor az a kismacska, a tarka, háromszínű, akire egy zápornak közepén, az éjszakának is éppen közepében találtam egy óriás halom kukorica tövében, kétségbeesett, vékony nyifogó hangra fülelve, s annak is nyomát követve. Öt évet tölthettünk együtt. Végül egy hónapi nyomtalan eltűnés után találtam rá a fásszín egyik kietlen zugában hosszú keresés után, véletlen. Már csaknem bomlásnak induló szőr és csontváz maradt belőle. Arcát nem lehetett felismerni.
Eltemettem. Csupán az emlék, fotókkal, ami megmaradt. S az összes együtt töltött viszontagsággal teli történet: kútba, vécébe esés, a három nap után végre sikeredett lefolyón keresztüli végső menekülés, az egy hét után is bűzlő mosdatás, fürdetés, az első szerelem, kacérkodások az udvaron, napsütéses napon szemérmetlen véget nem érő, reggeltől késő délutánig folytatott, estébe hajló egymást cserélgető partnerekkel való szeretkezések, s efféle megnyilvánulások, ügyet sem vetve arra, hogy éppen olykor, s akkor, az udvaron át-, el-, vagy feljárásban, látványában mi is részesei vagyunk. Mindez csupán első évben, még kamaszkorában esett meg.
És aztán még sok más emlék.
Nyuszi azonban a legszomorúbb történet, s annak is rejtélyes titkát vitte magával. Kétségek, megmagyarázatlan tényekkel hagyva engem. Ismeretségünk s együtt töltött szép napjaink utolsó egyikén, csaknem tizennyolc órai utazásnak is legvégén, kezem között hunyt el több órán át tartó élet-halál közt vergődve. Történt mindez kerek egy hónapnyi kényeztetést követő visszautazásunk alatt, Pest felé, az autóbuszon.
Nyuszi otthoni, szüleimmel való nyaralás boldog napjait tölthette velem. Talán legboldogabb napjait. És aztán a dobozban csaknem negyven fokos hőség volt. Nem bírta ki. Haláláért magam vagyok felelős tapasztalatlanságommal, figyelmetlenségemmel.
Nyuszival eleinte tejjel próbálkoztunk. Nehezen ment. Aztán mindenféle fűvel, többféle szőlőlevéllel, amit út közben szedtem neki, na meg sárgarépával, főleg zöldjét szereztem be a szomszéd zöldségestől. De a legkedveltebb falat számára a cikórialevél volt. Bármiféle zöld közül. Aztán sorra kerültek a magok. Az üzletben vásároltam neki, rágcsálóknak való magkeverék eledelt: búza, árpa, rozs, köles, kukorica szemkeverék. Ez ment a legnehezebben. Csaknem egy hétbe tellett, míg hajlandó volt pár szemet elfogyasztani belőle. Hiába kínlódtam, már-már durva módszerekkel is próbálkozva, csak nem engedett. Mígnem szép lassan, fokozatosan, miután nem kapott mást, volt kénytelen tudomásul venni. Ám néha megsajnáltam, bár csak annyira, hogy azért kénytelen legyen megszokni. Viszont a kukoricát, visszaemlékezésem szerint nem emlékszem, hogy elfogyasztotta volna valaha is. Egyszer a kollégium konyhájában lettem arra figyelmes, hogy valami rózsaszín magocskákat eszeget, vagy tán még csak szagolhatott szerencsére, ugyanis végső kétségbeesésem ellenére (hiábavaló tejért szaladás) mégis szerencsés kimenetellel végződött a dolog. A mérgezett búza ezúttal nem fogott ki.
Itthon nyuszi a szűk kollégiumi szobában élt, egy kis elreteszelt sarokban. Olykor kiengedtem a szobámba, máskor a konyhába vagy a folyosóra, a tévé szobába, ahol mindig jól látható nyomot hagyott maga után. Sok apró kis, gömbölyű, legtöbbször fekete, néha zöldes golyócskákat. A széklete tömérdek mennyiség ellenére sem volt annyira bűzlő, mint a szintén gyakori vizelete. Rengeteget ürített. Napjában többször kellett cserélni. Néha úgy tűnt, mintha szobatisztaságot tanult volna, de aztán eldugva mindig bebizonyította, hogy ez a vágyott tapasztalatom téves, csupán látszat. Nagyon ügyesen, észrevétlenül csinálta, ez tagadhatatlan. Mindig kijátszva engem. Ugyanis úgy esett, hogy csaknem mindig már késő volt.
Leleményessége máshol is megnyilatkozott. Például ha kiengedtem, némi gondolkodás után nekilendült, és eszeveszett, rövidreszabott (helységhez mért), ám óriás és gyors, magasra és csavart, amolyan féloldalas ugrásokat mért a levegőbe futamszerűen.
Ekkor még mit sem sejtett nyuszi. Szegény.
És akkor jött a hazautazás. Látogatás autóbuszon szüleimhez. Még csak arrafelé menet. Itt még nem volt gond, egy dobozban, fedelén nyitott, oldalt kiszúrkált, máskor egyszerűen csak ölemben, vagy gyerekekhez, folyosón le-fel, minden próbálkozásommal kudarcot vallva, ennivaló nélkül, kibírta. Otthoni fogadtatás, kezdeti ellenszenv, majd nem kis meglepetésemre, csaknem egyetlen nap leforgás alatt, egész család kedvencévé lett. Idővel helyzete egyre elkényeztetettebb, mely fokozatosan problémákat is von maga után. Előbb kis kuckóban, egykori tyúkol, majd hiába lakatolt fásszínben (ahonnan minden alkalommal sikerült megszöknie), aztán tornác alatt, az egykori sűndisznó helyén a kutyák éjjeli hadjáratától óva (ahonnan egész család által napestig tartó csalogatás után sikerült csupán előteremteni), máskor pincében lakott. Végül már a szabadban, udvaron, a szomszéd vadonjában, ahol óriás kert. S ami ilyenkor ezzel jár, egyben elkerülhetetlen, a nyűgös szomszédgazda megfelelő kiérdemelt alkalmakkor kíméletlen kártékony szavakat hullajtva vet szemet ránk s a nyuszinkra, igen heveskedő s nem alaptalan lendülettel. Ugyanis nem véletlen volt titkos mód bejáratos a mi immár egyre gyarapodó, napról-napra kövérebb, s szörzetére tekintettel akkorra már jókora bundát viselő nyulacskánk. Egyre játékosabb, közvetlenebb, néha kifejezetten lusta, kövér nagy nyuszivá lett egy kerek hónap alatt. Jó volt, kifejezetten kívánatos megdögönyözni, izmait fogdosni. S nap napot követve e fejlődés részesévé lenni. A sok edzés, szaladgálás főként a szomszédban, folyamatos körözés s elkapás közbeni versenyfutások, melyek nem csupán nyuszinkra voltak jótékony hatással, minden alkalommal a hazahajtás reményében zajlottak. Ezek többé-kevésbé voltak sikeresek, a szomszéd gazda egyre elmérgesedőbb fenyegetései ellenére, mely nemhogy segített, inkább csak fokozta hiábavaló reménytelenségünket. Ám ami leginkább hátráltatott e nemes célkitűzésben, nyuszi nemhogy megijedt volna, mint inkább maga is élvezte, de leginkább ügyet sem vetett csetepaténkra. Vége felé már velünk aludt, tévézett, napozott.
És akkor eljött a hazautazás ideje, vissza a szűk kollégiumi szobába, merthogy jómagam makacsul ragaszkodtam hozzá, semmiért nem hagytam volna otthon, akkor.
És ez lett a kicsiből közepesre nyúlott kis állat veszte. Hazafelé utazva, ugyanabban a dobozban, ugyanazzal a busszal, ugyanabban a hőségben. Csak most visszafele. Nyuszi egész út alatt ezúttal sem evett, néha afelől is kételyeim voltak, hogy lélegzik egyáltalán. Félelmeim nem voltak hiábavalóak, s mint kiderült, tehetetlen voltam.
Óriás hőség. Meg-megállunk út közben, kiviszem magammal őt is, hiába. Ölembe veszem, közben fúrcsa mód, elbújik az ülések alá, ott tán hűvösebb. Ekkor már feltűnt ismeretlen viselkedése, idegen mozgás, mozdulat. Aztán már arra lettem hirtelen figyelmes, hogy ölemben féloldalasan ejti fejét. Izgatottan megemelem többször, majd ugyanúgy vissza. Ferdén, kicsavarodva hullik testére. Megijedtem. De már erre sem volt idő.
Gyorsan elengedem, hadd szaladjon, az autóbusz folyosóján, hátha csak pillanatnyi zavar, de alíghogy megindul, újra meg újra féloldalasan visszahajlik, akár egy epilepsziás. Végül utolsó perceivel küszködve bukik földre.
... Mi történt? Gyorsan, emberek, segítsen valaki! És még megpróbáltak, akár egy kisgyereket, menteni.
... Levegőhiány?
Hirtelen ablakba tettük, hadd levegőzzön, hátha élet szegődik lelkébe. De ő nem akarta. Nem akart vagy nem tudott élni. Minden hiába volt már. Kicsike nyuszi ölemben múlt ki. Pedig már kevés volt hátra, az útból. Talán negyed, vagy félóra. Majd így, a dobozzal együtt hoztam haza hidegen, mozdulatlan. A kollégiumban, a hátsó udvaron temettem el. Láthatóan csüggedten meredve, értelmetlenül álltam, nem értettem mi történik. A kezem között múlt ki egy élőlény. Én tehetek a haláláért, én okoztam. Nem szabadott volna visszahoznom. Hiszen milyen élet is várt volna rá, azok után. Itt, újra. Talán a sors akarta így. Csak ezzel is vígasztalhatom magam. Mindenesetre megfogadtam, ezentúl csak úgy fogadok be kisállatot, ha annak szokását, minden velejáróját veszélyeivel együtt ismerem, és felelősséget garantáltan vállalhatok érte. Kényelmes otthon biztosítás, mint egyéb más szükséglet.
Hát így történt. Éppen tíz hónapja.
(1995)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése