5. fejezet

A SÁRGAFEKETE

PÖTTYÖSRUHÁS

KISLÁNY

Most ott vagyunk, hol minden fordítottra fordul, mint volt az Átlátszófüles esetében, a szerepek egymás bőrébe bújnak, s így a bölcs Nyuszi lesz a mesemondó, s a préda, akiről a történet szól, a kislány. Ez a kislánnyá lett nyusziforma, nevezett Pöttyös most túlfűtött naivságáról tesz tanúbizonyságot, akár belőle szerénység, sértettség vagy egyéb más, beszél.

Most tehát a mindenhatóságon is túl látó Nyuszi mesél a kislányról, a Sárgafekete Pöttyruhás Kislányról, kit közelben leselkedő veszélyre figyelmeztetne, de Pöttyruha maga áll ki önként prédának, így történik majd, hogy a temérdek mesejóval töltött kislány csapdába esik. Makacsul hiszékeny templomába vissza. Hiszen Pötty olyan parányi jelentéktelen pontocska ezen a mienk nagyvilágban, hogy bizony igen gyorsan s fölényes közönnyel utcára röppentik. Templom ide vagy oda,

így történt most is:

A sugárzón mosolygó napos napból hirtelen lett magányos fagyva hóval s jéggel találja Pöttyruha magát, s már furfangosnak sem mondható igen eszes kezek kifordítván őt kereken-kasul dolgaiból való dolgokból, nem marad más előtte, mint szellőtől marcangolt utca nevű utcák sora, s senki ki segítene rajta. Pöttyruha az utcákat sorra veszi se nem látva, se nem hallva. Útban hazafelé közben sírdogál magamagának mondogatva:

- De hiszen én jó vagyok...

- Én jó vagyok...én... s közben egyre elbizonytalanodik.

Aztán már sokkal tovább vagyunk, ahol álmában mellészegődik Nyuszi, és csodák csodája, a kislány nyuszivá lesz,

s az immáron kislányból lett Nyuszi újra boldog, és álmában mosolyog. Erről a mosolyról azonban nem tudni valóságos mosoly-e.

Mert ő valóban jó....És ez olyan megnyugtató.

Igen, hinni akar, és sikerül neki. És mert a jó szellem benne, s vele mindörökké, azt senki el nem veheti többé. Mert ő vigyáz most már, nagyon, hogy ne hibázzék.

Tehát s immáron a mese fordul, s azok járnak túl eszén, kikben hite legerősebben élt. Nyuszi benne hiába figyelmezteti, ő makacsul ellenáll:

– Hogy hihetnék neked Nyuszi, te mindenben csak a rosszat látod. Mindenben csak kételkedel. – Én más vagyok. Én...

(és most még csak nem is kacér)

...lassan elhalkul gondolataiban.

Nyuszi így mesél erről:

Nyár van. A napocska sugarától fénylő izzó vidám arcocskával játszadozik. A kislány boldogságtól viruló léptei örömteljesen harsognak a keskeny utcán lefelé. Aztán már szürke kocsi viszi még tovább, mígnem,

...és most újra tovább vagyunk,

Pöttyruha most épp Szürke meg Sárgaszőrcsomó narancssárga gondolataival van elfoglalva. Gondolataiban énekel, s közben néha élesen figyel. Szürkesárgacsomó kiterülközve élvezi a kellemetesen meleget, mit sem tudva Sárgapötty énekeiről. Ők most igen elfoglaltak gondjaikban. Álmodnak. S a Napocska még mindig mosolyog. És este is. A sötétben.

Sárgapöttykislány le-fel jár, s görnyedve gondolkodik. Az ének születik. Lassan születik. Görcsben fulladozva, mintha nem is akarna erre a világra jönni. És akkor egyszercsak hirtelen hideg lesz, Nyuszi mire felébred, nyoma sem lesz napfénynek, minden jegesen fehérré lesz, rideg és félelmetesen elutasító. Nyuszi egyre ijedtebb s tehetetlenebb, félelme is csak nő, bár ő barátkozna a hideggel is, de sietni kell, a hideg kegyetlen és követelőző. És nem tud várni. Bár ez biztosan a rendhez tartozik, s hogy így kell lenni, az most már bizonyos. Már egész teste remeg a furcsamód melegként kacsintó hidegtől való kiszolgáltatottságtól, és fél. Egyre jobban fél. Közben mind gyorsabban sietni kell, míg ráeszmélne, közelebb és közelebb …

ez most már innen is látható, eszközzé alakul, amit hát igen gyorsan tovább is kell adni. Esőnek, szélnek...

Itt már Sárgapötty újra szürke kocsiban, immár vissza. Jég mindenhol és hideg, és őneki esendőségében hallgatnia kell. A meg nem született ének kísérti. Tovább, és még tovább.

Ezen a végtelennek tűnő hosszú úton.

Aztán szürkekocsi kinyitja ajtaját,

a küldetés hirtelen bevégeztetett, s Vézna Pöttyruhának mennie kell.

Még szürkekocsi sem tartott igényt rá. Útjára tette a jéggé fagyott hidegben egy szál Sárgapöttyben. S míg a kislány elsuhanóban sietve, még utána nevet. Sárgapötty remegett előbb egyet, aztán majd még vagy kettőt, s szipogva, mégis igen nagy léptekre fogva, megiramodott. Csaknem futott, végeláthatatlan út kínálta magát előtte.

Egyszerre félt és volt erős. Hiszen senki, ki segíthetett volna.

És még csak futni sem lehetett úgy igazán, az emberek csodálkozva nézték. Néhol megvető pillantások is, de Pötty ezt nem vehette (vagy csak később) észre, vagy ha észrevette is, egyre csak azt mondogatva bátorítón maga elé:

–Bárcsak otthon lennék... bárcsak... s feje fölött még elsuhan: "A cél nem szentesíti az eszközt!"

Közben a tekintet, az a visszasandító szem a néni fején, aki a hatást várta volna kancsalítva tekert szavaira, de annak ugyan nyoma sem volt. Pöttyruhának erre gondolni amúgy is csak később lesz ideje, s akkor is már majdnem lehunyná szemét, de nem lehet, mert még akkor is őt dolog várja. Aztán még pár rohanó falat közben: "Miért nem eszel, nincs rá pénzed?" –rókafejű barnaarc, de étellel nem kínálta. Hány nap is? Kettő? Egy? ...és szomorú. Bár ezzel együtt akár még boldog is lehetne. Mert mit válaszolhatna (?) Egy ilyen kérdés... És válaszolni kell. Álmában Nyuszi mellé szegődik, és megsimogatja immár száraz-üde arcát, amin már nem volt nyoma sírásnak, s a varázslat megtörténik. A kislány Nyuszivá lesz, hosszú fülecskék nőnek, s egy mosoly (könnyed, ám szürke és kerek) kandikál ki arcából, s a napocska besüt az ablakon egészen Nyuszi álmáig érve, s azt ismét rózsaszínné festve.

(Nyuszi álmát innen már nem kell vigyázni)

És akkor most már bátran rákérdezhetünk: Vajon mi volt a gond, mi a rejtély! Sárgapötty énekeivel? Hol leselkedik a fondorlatos fondorkodó furfangos varázslat? És miért nem született meg?

De ez egy másik mese, talán... Egy későbbi.

Sárgapötty most már nem ezért szomorú.

És még az ének sem lehetett övé. Azt is elvették tőle. Új testet öltve idegenné lett. De szívéből azt senki nem veheti el.

És Nyuszi már nem érez fájdalmat, hiszen ő boldog.

Igen, már boldog.

...megfázol, jaj nehogy megfázz, vedd fel ezt a kiskabátot... jut eszébe még apja meg anyja, kik álmában betakarják, aztán elalszik.

Végül ugyancsak Nyuszi szemével:

Aki úgy próbál élni, mint a mesében, s azok erkölcsi példáitól vezettetve, tudomást sem véve a kívül esőkre, eleve hátrányos helyzetben halad. Eszét jobbról elől s hátulról túljárják, s mígnem mindenhol hiszékenységtől vezetve lámpaként világít, fénye napfényként láttatja kiszolgáltatott kerekre nyílt szemeit. Nem marad más hátra, mint hogy bármi történjék is, újra meg újra ugyanott s ugyanúgy maradjon hiszékeny.

Szeretettel Bajuszhomár

avagy Büszkejávornak

vagy mégis az eszesen

nyugodtszemű Sárgarókának.

(1997 március vége)