5. fejezet

A SÁRGAFEKETE

PÖTTYÖSRUHÁS

KISLÁNY

Most ott vagyunk, hol minden fordítottra fordul, mint volt az Átlátszófüles esetében, a szerepek egymás bőrébe bújnak, s így a bölcs Nyuszi lesz a mesemondó, s a préda, akiről a történet szól, a kislány. Ez a kislánnyá lett nyusziforma, nevezett Pöttyös most túlfűtött naivságáról tesz tanúbizonyságot, akár belőle szerénység, sértettség vagy egyéb más, beszél.

Most tehát a mindenhatóságon is túl látó Nyuszi mesél a kislányról, a Sárgafekete Pöttyruhás Kislányról, kit közelben leselkedő veszélyre figyelmeztetne, de Pöttyruha maga áll ki önként prédának, így történik majd, hogy a temérdek mesejóval töltött kislány csapdába esik. Makacsul hiszékeny templomába vissza. Hiszen Pötty olyan parányi jelentéktelen pontocska ezen a mienk nagyvilágban, hogy bizony igen gyorsan s fölényes közönnyel utcára röppentik. Templom ide vagy oda,

így történt most is:

A sugárzón mosolygó napos napból hirtelen lett magányos fagyva hóval s jéggel találja Pöttyruha magát, s már furfangosnak sem mondható igen eszes kezek kifordítván őt kereken-kasul dolgaiból való dolgokból, nem marad más előtte, mint szellőtől marcangolt utca nevű utcák sora, s senki ki segítene rajta. Pöttyruha az utcákat sorra veszi se nem látva, se nem hallva. Útban hazafelé közben sírdogál magamagának mondogatva:

- De hiszen én jó vagyok...

- Én jó vagyok...én... s közben egyre elbizonytalanodik.

Aztán már sokkal tovább vagyunk, ahol álmában mellészegődik Nyuszi, és csodák csodája, a kislány nyuszivá lesz,

s az immáron kislányból lett Nyuszi újra boldog, és álmában mosolyog. Erről a mosolyról azonban nem tudni valóságos mosoly-e.

Mert ő valóban jó....És ez olyan megnyugtató.

Igen, hinni akar, és sikerül neki. És mert a jó szellem benne, s vele mindörökké, azt senki el nem veheti többé. Mert ő vigyáz most már, nagyon, hogy ne hibázzék.

Tehát s immáron a mese fordul, s azok járnak túl eszén, kikben hite legerősebben élt. Nyuszi benne hiába figyelmezteti, ő makacsul ellenáll:

– Hogy hihetnék neked Nyuszi, te mindenben csak a rosszat látod. Mindenben csak kételkedel. – Én más vagyok. Én...

(és most még csak nem is kacér)

...lassan elhalkul gondolataiban.

Nyuszi így mesél erről:

Nyár van. A napocska sugarától fénylő izzó vidám arcocskával játszadozik. A kislány boldogságtól viruló léptei örömteljesen harsognak a keskeny utcán lefelé. Aztán már szürke kocsi viszi még tovább, mígnem,

...és most újra tovább vagyunk,

Pöttyruha most épp Szürke meg Sárgaszőrcsomó narancssárga gondolataival van elfoglalva. Gondolataiban énekel, s közben néha élesen figyel. Szürkesárgacsomó kiterülközve élvezi a kellemetesen meleget, mit sem tudva Sárgapötty énekeiről. Ők most igen elfoglaltak gondjaikban. Álmodnak. S a Napocska még mindig mosolyog. És este is. A sötétben.

Sárgapöttykislány le-fel jár, s görnyedve gondolkodik. Az ének születik. Lassan születik. Görcsben fulladozva, mintha nem is akarna erre a világra jönni. És akkor egyszercsak hirtelen hideg lesz, Nyuszi mire felébred, nyoma sem lesz napfénynek, minden jegesen fehérré lesz, rideg és félelmetesen elutasító. Nyuszi egyre ijedtebb s tehetetlenebb, félelme is csak nő, bár ő barátkozna a hideggel is, de sietni kell, a hideg kegyetlen és követelőző. És nem tud várni. Bár ez biztosan a rendhez tartozik, s hogy így kell lenni, az most már bizonyos. Már egész teste remeg a furcsamód melegként kacsintó hidegtől való kiszolgáltatottságtól, és fél. Egyre jobban fél. Közben mind gyorsabban sietni kell, míg ráeszmélne, közelebb és közelebb …

ez most már innen is látható, eszközzé alakul, amit hát igen gyorsan tovább is kell adni. Esőnek, szélnek...

Itt már Sárgapötty újra szürke kocsiban, immár vissza. Jég mindenhol és hideg, és őneki esendőségében hallgatnia kell. A meg nem született ének kísérti. Tovább, és még tovább.

Ezen a végtelennek tűnő hosszú úton.

Aztán szürkekocsi kinyitja ajtaját,

a küldetés hirtelen bevégeztetett, s Vézna Pöttyruhának mennie kell.

Még szürkekocsi sem tartott igényt rá. Útjára tette a jéggé fagyott hidegben egy szál Sárgapöttyben. S míg a kislány elsuhanóban sietve, még utána nevet. Sárgapötty remegett előbb egyet, aztán majd még vagy kettőt, s szipogva, mégis igen nagy léptekre fogva, megiramodott. Csaknem futott, végeláthatatlan út kínálta magát előtte.

Egyszerre félt és volt erős. Hiszen senki, ki segíthetett volna.

És még csak futni sem lehetett úgy igazán, az emberek csodálkozva nézték. Néhol megvető pillantások is, de Pötty ezt nem vehette (vagy csak később) észre, vagy ha észrevette is, egyre csak azt mondogatva bátorítón maga elé:

–Bárcsak otthon lennék... bárcsak... s feje fölött még elsuhan: "A cél nem szentesíti az eszközt!"

Közben a tekintet, az a visszasandító szem a néni fején, aki a hatást várta volna kancsalítva tekert szavaira, de annak ugyan nyoma sem volt. Pöttyruhának erre gondolni amúgy is csak később lesz ideje, s akkor is már majdnem lehunyná szemét, de nem lehet, mert még akkor is őt dolog várja. Aztán még pár rohanó falat közben: "Miért nem eszel, nincs rá pénzed?" –rókafejű barnaarc, de étellel nem kínálta. Hány nap is? Kettő? Egy? ...és szomorú. Bár ezzel együtt akár még boldog is lehetne. Mert mit válaszolhatna (?) Egy ilyen kérdés... És válaszolni kell. Álmában Nyuszi mellé szegődik, és megsimogatja immár száraz-üde arcát, amin már nem volt nyoma sírásnak, s a varázslat megtörténik. A kislány Nyuszivá lesz, hosszú fülecskék nőnek, s egy mosoly (könnyed, ám szürke és kerek) kandikál ki arcából, s a napocska besüt az ablakon egészen Nyuszi álmáig érve, s azt ismét rózsaszínné festve.

(Nyuszi álmát innen már nem kell vigyázni)

És akkor most már bátran rákérdezhetünk: Vajon mi volt a gond, mi a rejtély! Sárgapötty énekeivel? Hol leselkedik a fondorlatos fondorkodó furfangos varázslat? És miért nem született meg?

De ez egy másik mese, talán... Egy későbbi.

Sárgapötty most már nem ezért szomorú.

És még az ének sem lehetett övé. Azt is elvették tőle. Új testet öltve idegenné lett. De szívéből azt senki nem veheti el.

És Nyuszi már nem érez fájdalmat, hiszen ő boldog.

Igen, már boldog.

...megfázol, jaj nehogy megfázz, vedd fel ezt a kiskabátot... jut eszébe még apja meg anyja, kik álmában betakarják, aztán elalszik.

Végül ugyancsak Nyuszi szemével:

Aki úgy próbál élni, mint a mesében, s azok erkölcsi példáitól vezettetve, tudomást sem véve a kívül esőkre, eleve hátrányos helyzetben halad. Eszét jobbról elől s hátulról túljárják, s mígnem mindenhol hiszékenységtől vezetve lámpaként világít, fénye napfényként láttatja kiszolgáltatott kerekre nyílt szemeit. Nem marad más hátra, mint hogy bármi történjék is, újra meg újra ugyanott s ugyanúgy maradjon hiszékeny.

Szeretettel Bajuszhomár

avagy Büszkejávornak

vagy mégis az eszesen

nyugodtszemű Sárgarókának.

(1997 március vége)

4. fejezet

MEREDT

FÜLŰ

ÉS

TEVE

SZEMŰ

HALÓRIÁS

de szó lesz még ejtve

büszkefejű s észjárású Hínárgúnárról, Jávororoszlánról, ki magát disznónak vallja, Simakockafejű Bogárhörcsögről, a Hízelkedő Cicáról, az okos lanyhaszemű Hirtelenjáró Ringómacskáról, Könnyűvérű Bozontfejűről, Bajusz Bogárszeműről, aki olyan szépen mosolygott akkor, a hosszúhajú kedvesszemű Rücsökbőrű Őzszakállról,

és még sok másról.

Itt fogjuk látni Nyuszit, kinek fülei hosszú utaknak is legvégén hirtelen nagy megdöbbenéssel merednek hegyessé, s maradnak is úgy azok jó hosszú ideig, egészen addig, míg sikerül két lábon bizalommal földet s eget járnia.

Igen, Nyuszi ezúttal is orránál fogva vezettetik, s hiszékenysége okán jár pórul, de ennek árán lesz győztes is, bár csak a végén, jaj, nagyon hosszú az út odáig, s aki becsapja őt nem más, mint Teveszemű, aki bizony szavát nem tartotta. Teveszemű itt gyávának, s jellem felől igen sántamókának bizonyul.

Nyuszi ugyan ázottfűtött s alázottfülűn,

mégis győztesen, Teveszeműt hátul, s igazát magával, otthagyja őt. Viselkedése méltó volt hozzá.

A végén már az öröm sem fúl ürömmé, és Teveszemű itt bár leplezve, mégis hivatalosan, bocsánatot kér.

Ebben a mesében Nyuszi tehát végül (de ez csak a legvégén) győzni fog, s még a hatalmasok is (egész erdőbírasereg) megbicentik fejüket, s kezet fognak véle. Azok is kik annakelőtte nem átallottak ellenségesen vélekedni róla, most majd szürkeűző csöndben mereven lesve figyelik mozdulatát, mintha minden egyes megszületni kívánt szavát (s azt külön bátorítva) csalogatnák, bár Nyuszi fél s remeg is, s ettől csak magamagának beszél, mégis bátran, mert már érezhető, hogy eljutott hozzá a szeretet szaga, s mikor vége, ez illat maga a paradicsom, Nyuszi repdes az örömtől, körüle minden ittas a fénytől, még a sorsnak utoljára könnyes szemmel megköszöni, hogy megadta neki, s hogy eljuthatott az emberekig. És hosszasan csillogófényű szemmel beszél hozzájuk, mert most már biztos benne, még hacsak pillanat erejéig is, hogy eljutott szívük mélyéig.

És Nyuszi erre vágyott. Hogy meséiben titokban őt is felfedve, s általa vezetve más is felfedezze önmagát.

Most úgy érzi majd, ez sikerül neki. Bár éppen büszkefejű Hínárgúnár egyszer még próbálkozik azzal, hogy rosszat tenne, kísérli is azt, hiábavalón.

Körötte mindenki védelmezi Nyuszit, ki ettől még jobban lesüti szemét, s Gúnárra ő nem emeli tekintetét. Így csöppet sem védekezve marad ugyanott, s remegése is csak attól, hogy győztét érzi, s hogy körötte más mindenki jó, és érti őt, s figyelmes, gyöngéd is, csak Hínárgúnár nem akarja, Nyuszi nem érti miért, előbb sem sehogy nem értette, így a levegő még csöndesebbé lesz, azok büszkefejű szavát vágva tesznek még nagyobb csöndet újabb nyusziszóra várva, így büszkefejű kelletlen-kénytelen szándékával saját szavába harap. Nyuszi minél erősebben érzi, hogy győz, annál szerényebb s csöndesebbé lesz, és a levegő is körüle érezhetőn lesz ettől fokoztosan szeretetteljesebbé. Nyuszi nem néz a szemekbe, titokban magára vállalva azokat, láthatatlan kezekkel simogat. Csak mikor bátorítást kap, nyílik fel tekintete.

Mert Nyuszinak szüksége van arra, hogy szeressék. Ettől maga is meglepődik, s attól, hogy ez mind belőle, még inkább csodálkodóba esik. Hogy a rejtélyes sors mégiscsak vele. De ide csupán a végén jut, igen soká, mégis a jutalom így még nagyobb lesz. Ám mindaddig nagyon hosszú, küzdelmes s viszontagságos az út, míg Nyuszinak megadatik, hogy ide érhet.

Az első odvezető út.

(ahol Nyuszi csupán biztató szavakra talál,

s nem is sejtheti még,

hogy jóval később, egy második út végén

rá mi vár)

Nyuszi boldogan szeli talpaival az utat, talán a nap is kedvére van, s hangulatserkentőn mellészegődik. Kora délután lehetünk, délből kora délutánná, s közben csakúgy röppen az idő, minden fény és reményittas, s csodamód az út igen rövidnek tűnve, Nyuszi ennek megfelelő módban tűnődve, gyorsan is odatalál.

A szám is egykettőre előhozakodik, s csöngettyű, majd idevezető lépések, s a biztató hang Teveszeműben, személyesen:

– Szervusz, Nyuszi!

– Szervusz, ... (s nemsokára már fent)

– !Gyere foglalj helyet. Na mutasd, s mesélj.

(s Nyuszi mesél s mutatja)

Közben Teveszemű teveoktatón magyaráz, mesésen beszél, szavai igen kecsegtető s dicsérkedő szépek, mintha csak Nyuszi gondolatait formálta volna szavakba. De még annál is élethűbben szavaltak.

Nem csoda, áhitattal hallgatja Teveszeműfeleség is ez angyali beszédet, költeményt. Néhol még egyet-kettőt ő is szól, jól láthatóan neki is kedvére való a mesenyusziszöveg.

(Megjegyzendő: Halóriás szavai igen komolyak.) Nyuszi előbb lélegzet nélkül figyel, és nem összeráncolt homlokkal, és félrebiccentett fej nélkül, egyenesen és pici mosolyszeglettel dugva. Még a tekintetnek sem kellett merevedni. Mert már biztos volt az, hogy minden jó így és félni sem kell.

Majd miután illőn, a kellő idő letelik, Nyuszi szépen megköszön. S illedelmes mosolyokkal búcsúzkodón, elégedetten távozik. Úton hazafelé olyan hevesen boldog, hogy s még a járművekre is fordítva ülve, csakúgy nagy örömben repdes.

Hát igen, Nyuszi minden szót s annak ízét bekebelezett, azokat teljes valójában s velük való hitben raktározott, s most mérlegelt.

A varázslattól fűtve végül szinte hangosan kimondva emígy nyugtáz:

– Ez a mai nap örömteljes nap volt.

(s végső határozatra jutva) – És nekem még szólnom sem kellett.

Mert Teveszemű Halóriás olvasott akkor Nyuszi gondolataiban. S úgy tett, hogy az Nyuszinak is legjobb legyen általa, ráadásként hozzátoldva:

– Bármikor Nyuszilányka segítségre szorulnál, csak bátran fordulj errefelé mifelénk, szívesen segítünk mi rajtad, s hátul, csak félig bátran s félig látszva, mintha mindig úgy és ott, Teveszeműfeleség is nyújt egy aprócska szende mosolyt.

De akkor hogyan történt később?

A második odavezető út.

(ahol Nyuszi már bírálatért keresi fel Teveszeműt,

a cél tudatos és határozott,

a dolog itt már hivatalos kimenetre vár)

Hát lássuk:

Nyuszi most lépteivel még örömnek is örömétől duzzadva szeli gondolatból gömbölyödő tappancsaival (merthogy neki még lába volna) az utat:

öröm üröm

döröm büröm

sejrá türöm töröm

(dorombolja danolva s szökdécselve)

De nem sokáig ám, mert itt is, ott is felbukkan az akadály. Közben próbálkozik, s igen nehezen tájékozódik:

–döröm büröm... de eltévelyedésről szó sincs. Még. Bogoz itt is, ott is, mígnem sikerül.

Közben gyorsan sötétül, s egyre sötétebbé lesz. Nyuszinak való félelme belészáll, s kísértni kezdi. Mire gondolkodóba esne, nem sok idő rá, sietni kell. És mégis. Bár helyzete irigylésre, hisz boldog és reményteljes út elé nézve,

lássuk most, mi is a valóság.

Nyuszi minél tovább halad,

(és most egyre közeledőben)

s az út is egyre hosszabban előtte, mintha mindig ugyanott, ugyanaz,

mikor titokzatos móddal rohanja meg a félelem, és azontúl minden egyes lépés újabb s újabb félelmet idéz. Közben ráhorgonyodik a bizonytalanság, s ülepszik meg talpán is.

(tekintetünk itt Nyuszi ijedt szeméről hirtelen talpára esik)

És mégis tovább kell haladni. Már nem lehet megállni.

Mint az később kiderül, Nyuszi aggodalma nem véletlen kerekedik köréje otthont ütve, veszélyt jelző lépésfokokkal mérve.

… és akkor Nyuszi tovább néz balra

(ez még biztos nem az ,

néz jobbra,

... hisz ez mesebeli kastély! ... ( ?s még mindig csak 119)

–Ó jaj, de hiszen fordítva indult,

...a végtelen hosszú utca másik oldaláról.

Igen, rossz helyen szállt le az utolsó nyuszijáratú járgányról, és már jóvátehetetlen. Minden visszafordíthatatlan.

Választani nem lehet, menni kell, előre.

Aztán egyik mesebeli ház, majd másik, s innen már akár balra akár jobbra, nincs más, mint fényben izzó csodapalota. Mintha csak varázserők vezérelték volna az idevezető útig.

(Nyuszi félelme olykor elkalandozik, de a vészjelző nem múlik.)

69...65..., aztán a túloldalon:

…biztosan ilyenben lakik ő is, talán igen, éjszaka itt minden ház csodapalota.

De a szám még mindig messze. Szíve egyre zakatol: 49, 47....

És itt van, itt kell lennie, csak éppen a szám nem látható. Kicsit vár, s már alig hiszi,

valóban az. De ez a mesebelinek vélt kastély már nem az a mesei. Sötét, épphogy pislákol amott hátul aprócska fény. Mintha kísértet járná. Nyuszin végigfut a hideg, igen, ez a ház nem vár senkit. Mintha sosem is várna. Most, vagy máskor.

Jobbról-balra hüvelyknyi halovány fény. Nyuszi maga sem tudja, bánja már hogy eljött. Valóban félt.

És csönget. Nem tudni, a csöngő valóban jelez-e. A válasz várat. Nyuszi már nem számít semmi jóra. Akár történik valami, akár nem. A fényfoszlány közben megremeg, apró emberke jön ki rajta s halad lassú nehéz léptekkel idefelé.

Ajtó nyílik, majd:

– Jó estét kívánok...

– Jó estét, ugye ... s kérdi, hogy Teveszeműhöz-e, merthogy ő nem tud róla, és hogy máskor azt őneki bejelentik. Bejelenteni? Hiszen ő bejelentésre jött. Hogyan máshogyan... de ezeket mind csak magában, szó nem jön szájára.

Fúrcsamód idegenség árad mindenhol. De már Nyuszi vissza nem fordulhat.

És így tovább ugyanilyen lassan s vontatottan történnek tovább a dolgok.

És várni kell. (ez még így is lenne rendjén jobb helyen) ... de aztán üresség és csönd. Teveszemű nem jön.

Nyuszi ugyanott áll, ahol első alkalommal, csak most minden valahogy szemben, ellene. Körülnéz, de a tárgyak már nem viszonozzák barátságos tekintetét.

Aztán sokára lehozza magát Teveszemű méltóságteljesen.

– Szervusz, Nyuszi.

(de már közelsem barátságos a hang sem, mint annak előtte volt első alkalommal)

– Szervusz, …

(s hűvöset borzong Nyuszi is magán bátortalan, s mert jövetele kéréssel, félelme mégjobban megnő.

…ülj ide nyugodtan, –folytatja Teveszemű hidegen s kimérten,

(a hangban zavar, s mintha ettől sietne is)

Nyuszi ugyanoda ül, mint első alkalommal.

A levegő is nehézkes és rosszat sejtet.

De lássuk most mégis hogyan bátorodik:

Íme a KÉRÉS, melyre való választól Nyuszi fülei hamarosan dermedve merevednek.

(kishitű, szenvtelenül gyáva, ostoba válasz)

Nyuszi mindenekkel együtt és már beletörődve, bár félszegen, belekezd:

– Azért jöttem Hozzád,... (Halóriás Teveszeműnek szemébe és egyenesen), bíráknak bírája, hogy ezúttal már tervemnek írásoddal s pecsétjével hivatalosan is nyomot adjál a mesebíráknak birtokába.

Csúszóarcú, avagy Csupaszarcú Teveszemű (Nyuszi ezt csak most kezdi észrevenni) már zsákutcából menekülne, és most botladozva szabadkozva keres:

– Miért ... (kicsit meggörnyedve, s félig próbálkozva egy-két méltatlan érvvel, aztán sehova se jutva) ...akarsz te a nagyokkal... – folytatja Teveszemű, és igen nehezen indokokat keres.

(s Nyuszi innen nézve tekinthető akár riválisnak is, hisz titkon Teveszemű éppen arra készült, hová Nyuszi is kívánta tervét juttatni, pedig hol van ettől, s milyen más úton ő...)

Bár egyik sem sikerül nemhogy meggyőzőnek, de még az illő helyzettel is hányadára alacsonyodva.

– És hogy csak tanulni szeretnél... (!)

(Hm. Ha csupán tanulni szeretne Nyuszi, úgy semmi baj.)

De még választ sem várva (ő is valahogy sehogy sem jól benne magával),

vált:

– És még meg is kellene ismernünk!! – itt már kihívón békétlen bizonytalan arc.

Nyuszinak sem kell több, azonnal hirtelentekintetűvé lesz, s így egyenesen teveszeműbe:

– De hiszen a könyv... és a múltkor...

(ez már csak gondolva, s reménytelenül összehúzódva, döbbenettel arcán)

És csalódás. De hiszen ez a Csúszószemű őt becsapta. És már látja, hogy tehetetlen.

Most már bátrabban folytatja:

– Hiszen énnekem a könyvről, s nem rólam!!!

(Nyuszi azért itt mond még egyet s mást, bár itt még szerényen s türelmesen) Csalódottságában már csaknem kimerülten, mire teveszemű gyors reakcióra váltva, szavaival is hirtelen:

(hangja már kemény, módszere méltatlan s közönséges)

– Ráadásul ez a könyv nem is jó! – és így tovább folytatja.

Itt csak szerényen teszem hozzá, Teveszemű most ugyanarról a könyvről beszél, mint első alkalommal. Amikor egekig magasztalta. Most, amikor a hivatalos írást kellene adnia, meghátrál. Megtagadja a pártfogást, meghamisítja régi szavát. Márcsak a bosszú fűtheti. S Nyuszi innen már nem szólhat. S mire halfejű erkölcstelenné lenne, Nyuszi fülei fölmerevednek, s egy szempillantás alatt fölröppen ült s kényelmetlenül kelletlen helyzetéből, minden benne helyére billen, s ügyesen sietős léptekkel távozik. Bár reszket s remegve, lépései közben kifelé lassan fellélegzik. Megkönnyebbül, mégis színe fehérré lesz, majd nem vörösen (ez csak később, mikor újra játszódik otthon a történet fejében, lesz, de akkor sem dühtől, inkább teveszemű helyett szégyenkezve) továbbmegy.

Igen, jól hallottátok, Nyuszi a vélt Teveszemű helyett röstellkedett.

Na de folytassuk csak Nyuszinál.

Istenem (s Nyuszi valóban segítséget kér):

… de hiszen igen, valóban, Teveszemű ugyanarról a könyvről... De hiszen... ez lehetetlen. Ilyen nem történhet.

(és gondol mindenfélét, de kimondva nem tesz)

Majd visszajátszódik előtte távozása, hogy jól cselekedett-e, s hogy az úgy méltó-e hozzá...

És akkor újra látjuk amint feláll és ugyanolyan nem vörösen s csalódottságában hirtelen döbbenettől merev léptekkel, maga sem tudva mikor, s hogy félelemmel-e, távozik.

Teveszeműnek nincs bátorsága utána menni, és Teveszeműfeleség is szégyenkezve s alázva (hisz mindent hallania kellett), szomorú lehet. Ő olyan tisztaszemű volt. Talán Nyuszi most ebben a pillanatban sajnálja is őt.

De vajon igaz-e hogy így érez. S hogy így kell éreznie.

Igen (emlékezik vissza Nyuszi még később is), ő tisztaszemű volt. És ártatlan. És újra valóságos sajnálatot érez.

Végtére is Teveszemű túl kicsi volt. Hogy vállalhatott volna... Így hát egyetlen menedék maradt számára: elutasítani.

Ez a megalázó eset végére tehát Nyuszi sírást visszafojtva, zaklatott állapotban tartott haza.

Aztán már otthon.

És ezután sok idő telik el,

míg eljön a pillanat.

Amikor Nyuszi bizonyít.

Most tehát már itt vagyunk. Óriás épület, mindenhol ajtó, le-fel

oda-vissza járó emberek jönnek mennek távoznak.

Nyuszi előbb bizonytalan, izgatottan áll, ül, fordul, s vár. Hiszen semmi nincs kedvére. Mintha sorsa ellene esküdne.

De aztán minden helyére tevődik, s beigazolódik.

Nyuszi győzni fog. Erre utal már minden (ez még kicsit később), ami Nyuszit körüljárja.

Előbb szűkös (itt még bizonytalan), majd tágas helységben vagyunk,

Nyuszi oly zavart, hogy eltévedt dolgait s gondolatit utána hozni s vinni kell,

és figyeli is már mindenki őt, és tesz kedvére, itt már minden lépése figyelve, s akad még olyan is ki követi,

gratuláló tekintetek elöl-hátul,

aztán bekísérik,

előre tessékelik (ilyen sem volt még Nyuszival felőlük),

és Nyuszi innen már első széken ül.

Hirtelen elmúlik minden feszély, s nyugodttá lesz, végtelen könnyedtté, s innen mintha már egy hatalmas erőgombóc költözött volna belé, vigyázva minden gondolatit.

Hihetetlen. Nyuszi egyáltalán nem fél. Talán még soha nem történt ilyen csoda vele. Vagy talán egyszer, nemrég, …de az más mese.

Érzi hogy nyert, szinte most mintha minden csak őérte. A levegő babonaízű,

s mikor rá kerül a sor, csönd lesz. Mindenki rá koncentrál. Nyuszi lehajtott fejjel lassan beszélni kezd, de előbb pillanatra felemeli, minthacsak tekintetével kérne elnézést, s hogy jelenlétével időt vesz el tőlük, mintha csak azért tenné, hogy bocsáttatást nyerjen hozzájuk s meghallgattatást, s ezen maga is meglepődik, s hogy milyen halk és szerény, aztán elnézést kér, hogy csak így sikeredett, s nem úgy hogy szerette volna, dehát ennek sajnos már így kellett lenni, s közben annyira halkan beszél, hogy kérik, emelje meg hangját, aztán ő ugyanúgy folytatja, s ettől a csend jegesen síkos, s fényessé lesz. Tiszta gondolatok szállják meg Nyuszit, s őszinte. Mintha nem oda beszélne. Nem hozzájuk.

És hatalmuk felett. Annyira, hogy még közben, s aztán később is, maga is megdöbben. De hiszen ez ő lenne? S az erő ami benne. Hatalmas. És Nyuszi mindvégig lesütött szemmel beszél. Néha kezére néz, s látja hogy remeg. De ez is mintha nem az övé volna.

Lassan, néhol akadozva, s meg-megállva zavarában, ilyenkor felnéz s bátorító tekintet talál, bár ez az arc nem ismerős, a tekintet mégis közös gondolatban találkozik, mintha immár együvé szerződtettek volna. Talán ez az ismeretlen tekintet adott erőt? A vetítőteremből? És aztán most itt? Ki ő? Ki lehet?

Mindenesetre Nyuszi már folyékonyabban (s nem gyorsan) formázta szavait, s mindenek között azt, hogy csalódott. Már nem hisz a hiú mesékben. A Nyuszimesékben. Azok becsapták őt. A valóságban Nyuszi aprócska s tehetetlen, esetlen s magányos, és csak egy áldozat. S ha valaha még mesél, akkor ez a Nyuszi mesél.

Lehet, hogy ez a Nyuszi egyszer mégis boldog nyuszi lesz? És akkor majd boldog meséket mesél?

Aztán befejezte.

Nem beszélt sokat, csak amennyit elvártak tőle.

És... emlékszik vissza, Jávororoszlán, ki mint disznó nevetve nevezve magát igen egészséges, beismerő könnyed humorral szólva, és láthatóan boldog is volt, igen hízelgőt mondott. Bátorítón, ami tőle nemigen hallható. Valami olyat, hogy kellemesen csalódott, és hogy jó volt.

Mást is. Más.

És aztán Hínárgúnár, aki még egyszer, mint többször is annakelőtte Nyuszi háta mögött, megkísérelt kegyetlen lenni, hiába. Kísérlete kudarcba lapult, s beszéde érvényét vesztette.

Véleményére ugyanis senki nem mutatott együttérző arcot, s mi több, csak félszava kapott hangot. A másikhoz közel már nem juthatott...

És Teveszemű még felolvasott. Hosszan, Nyusziról. Kelletlen bár, micsoda sors, neki adódott fölolvasásra...

És a kézfogások. Bajuszbojár Bogárszemű, akinek oly nagyon tetszett a nyuszimese, s akinek Nyuszi bírák közt bírának beszélt, fel-felnézve tekintetével talákozva, s aki igen jól láthatón elégedetlen volt s szemeiben dühös, bírótársai végdöntével, s Nyuszi nevét véletlenül előre olvasva elnézően zavartan hátranézett ... Jávororoszlán felé, s bátortalan nyújtott (s távolságot tartva) kezet, ezért. Mert tudta, mint ahogy mindenki, azt amit mindenki... és Bajuszjávor (aki disznónak mondotta volt magát bírkái s bírái egészséges örömök s nevetések izgalmával) unszolva tessékelte (ahogy mindenkit s mindenki tette) Nyuszi felé, s hogy kezet fogjon. Azt hogy ő ki volt, Nyuszi nem tudta, csak azt hogy jó volt, hogy itt lehetett.

És Kedvesszemű Őzszakáll, aki tekintetével jelzett Nyuszi felé kedvesen, és figyelmeztette táskájáról, s hogy az ugyan ottmaradt gazdát várva... nos ezt a fejet Nyuszi már nem feledi.

Aztán tekintetek és Bozontfejű, aki Nyuszi lépteit ellesve követte lépésnyit, s közben sandított (még Csillogószemű Őzikehajú felett is)...és Eszes Ringómacska, aki elérhetőségért járt Nyuszi felé, és még segítette is őt, máskor is annakelőtte, s igen jó volt,

és a másik, Hízelkedő Cica, ki szóba elegyedett Nyuszival és az a harmadik,

na és az a furcsa bűnbánó (?) tekintet, Kedveskedő Bogárhörcsög, akinek látható csalódottság ült arcára, az a régi pillanat... mikor segíthetett volna. Most ő is...

...bár zavara érezhető volt, Nyuszinak mégis jólesett.

És Teveszemű csaknem bocsánatkérőn Nyuszihoz, s kezet fogva.

És a hazautazás... Nyuszi boldog volt.

És valóban. Hiszen csak bizonytalanok voltak. Hiszen csak nem ismerhették...

S útjaik elváltak.

Így utólag Teveszemű tettét ma már alig hinnénk…

De a mese titoktartó.

(1997 március vége)

3. fejezet

MEDVE

MÉLA

MACI

Most Mélamaci és Nyuszi röpke barátságába pillanthatunk, s ott vagyunk, hol csupán innen, Füles, azaz Nyuszi szemével láthatunk.

Mert onnét újabban semmi kilátás.

– Tudod Füles, én kedvellek téged, csak ne lennél ilyen túlságosan önérzetes, együgyű s magadnakvaló.

- mondja mintegy magában mélázva Medvemaci.

De kimondva azt ő nem teszi.

Ha tenné, nem is lenne tovább Mélamedvemaci.

S megy, ütemesen siklik tova minden lépéssel. Siet. Akkor is siet, ha ül. Ha élesen s habosan (komolykodó nézés, göndör haj), akkor is csak le-fel jár, és ez olyan megnyugtató. Mert közben zavarodottan s csendben elfigyel.

Füles már ezt is kitanulta.

De hála hogy Medvemaci méla, s így csak rohanva dühös, és távol... így ezáltal nem is értheti. Mellesleg sem jelzőtábla, sem semmi.

És azért mert távol, Füles csak így kedvelheti.

– De azért jó vagyok, Medvemaci, és okos is. Tudom minden gondolatod!

- héjázva egyenesedik ki Véznafüles, s aztán egyhamar elbátortalanodik.

Alig van ideje újra lesütni szemeit.

S tovahalad Füles is, szépen, és csöndesen figyel. És mosolyog. Mindenhol. Sötétben, világosban, még hoppikékben is mostanában csak mosolyog.

–Én azon a helyen maradok. Én azon a...

-mondja ismét csak magamagának Mélamaci, menés közben,

azonban csak úgy teszek, mintha …

sértettségében ettől kicsit köpcös is lesz, s pillanatra nem igaz, aztán jelzőlámpák ...

hamisan kijelez… (pedig ő nem úgy akar),

majd szerényen (vagy kacéran?

Eltűnik.

– Én ott hol voltam lépegetek, lépegetek,

de mindig megtalálsz ott, ahol éppen akarnád ott hol én akarom,

- mondja minden alkalommal Füles,

mellesleg mindenhol megtalálsz - teszi hozzá,

és mindannyiszor tekintetével igen erősen néz Mélamaci arcába.

Mert te Mélamedvemaci vagy.

Mert ha például csak egyszerűen maci volnál, akkor csevegő vagy néma maci volnál.

És egyszerűbb.

Akkor még írni sem kéne. És minden jó lenne.

–De nem baj, így is nagyon jó, csak nézzél már valahogy a szemembe!

(Mélamedve elhaladóban maciként, Füles nógatva megsimogatja kabátja vállát.)

És mindketten csalódtak. Mert Medvemaci mélának, Füles pedig véznának született.

Pedig Mélamaci igen jó… és ezt Füles is tudja.

________________________________________________________________________________

–Dehát ebben a mesében mi történik? -hangzik el végre végül Medvemaci hangja.

És a telefon dühös.

Nahát ???

-ez a maci mégsem a méla …

(1997 tavasz)

képes történet / filmterv előzetes

2002, NKA Mozgókép Kollégium, forgatókönyvírói támogatás



NYUSZI
ÉS
FARKAS








Kicsi ház, kicsi szoba.

Nyuszi tevékenykedik tanyáján.

Nyuszi magányosan, ám igen boldogan éldegél kicsi házában. Örökké jól elvolt szorgosan dolgozkodva ügyes-bajos teendőivel. S ugyan ha voltak is körülötte, néhanapján, azok mind megközelítetlenségét csodálták.S így ahogy telik az idő, megelégeli, hogy őt mindenki csak féltve őrizgeti, s így való gondolkodóban, s az igazat megvallva, még boldogabb lehetne, helyeslőn egyetértőben magamagával, ha örömén jó baráttal osztozhatna.

S mitnem hoz a sors, egyszercsak úgy jó sokára ––––,

kopognak.

Farkasforma érkezik.

(Nyuszi kicsit megdöbben, vagy inkább csak meglepődik.












– Nyuszi, ha beengedsz, nem bánod meg. Segíteni fogok a dolgaidban, és igen jól megleszünk. Meglásd, nagyon jó farkas leszek.

(gondol egyet Nyuszi, úgysem segített ő ekkorát még senkifián, hát mi baja eshet, ha jót tesz egy ilyen farkason. Eddig úgyis csak mindenhonnan menekült, vagy szép csendesen elillant.

És Nyuszi beengedte.

Így hát a napok telnek,

immár kettesben.

Aztán sok idő telik el.

Eleinte szépen éldegélnek. Farkas is úgy tesz, hogy mondotta, és igen jól elvannak.





Nagyon, nagyon boldogok.

Farkas barkácsol, s igen tehetségére való minden munka. De ezek a dolgok mind olyanok, amikből nem tellik fogának való falatra. Kezdetben még munkálkodik is igen nagy igyekezettel magaformán maga falatjáért, ami nála nemigen járta, de sokáig ő azt bizony nem bírja.
Farkasnál nemigen járta a falatért való munka. Nem volt sem talpára, sem ínyére az ilyesfajta. Pedig milyen, de milyen tehetséges farkas volt.

Legalábbis nyuszi így hitte akkor.

A bajok hát ekkor kezdődtek.

Farkas henyélni kezdett.




Aztán mérget inni. S szeme fokozatosan vált csillogóvá, keze súlyossá, lába bizonytalanná. Agya elszállt.
Nyuszi megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Farkas eddig bizony csak jó oldaláról kecsegtetett feléje. Nagy igyekezettel. S hát igazából jó farkas volt ő,
hitte nyuszi újra, s újra,
csak hát lusta. Azt tett, mi kedvére járt, de ebből ugyan koplalni kényszerült.
És így esett, hogy elkezdett hát Nyuszin élni.

Bár akadtak már kezdetben fúrcsaságok Nyuszi számára Farkas cselekedeteiben. Miközben szőrnyűséget szőrnyűségre halmozott meséiben, amitől Nyuszi már magában igen megdöbbent, hát még hogy Farkas élesfogú késsel kezében játszadozott meséi közben. Aztán mert Nyuszi félt ettől, hát leszokott erről.

És ki tudhatta... Hogy Farkas egyszer még úgy istenigazából ezzel félemlíti meg Nyuszit, hogy tőle idegen dolgokra őt kényekedvére bírja.

–Vagy szeretsz Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is.

De ez csak később, mert azontúl jajj! Nyuszinak minden nappal és éjszaka.

Nyuszinak tehát napról-napra egyre gyanúsabbá válik Farkas.
S Farkas is észrevéve hogy Nyuszi rájött a turpisságra, s hogy istenigazából csak most vált igazi farkassá, hát mindent kitalált, hogy maradásra bírja Nyuszit.
Kezdetben csak okolva, hogy nem szereti őt, és hogy fennhordva orrát lenézi. De aztán... és akkor félelmetes idők következnek Nyuszira.
És Nyuszi mindenek ellenére mindent elkövet, hogy Farkasba hitet öntsön. Hiába.

Farkas lusta marad, és csak újra meg újra Nyuszit okolja.

De Farkas módszerei,

eleinte csak furfangos ötletek, aztán már kellemetlenül bátrak,

nem találnak horgot Nyuszinál. És Nyuszi ezt Farkas tudomására hozza.

Farkasnak éppen ez kellett.










Mintha csak erre várt volna.













És akkor egyszercsak teljes erővel,

mert Farkas ekkor már erejével próbálkozott,

ragadja meg a mit sem sejtő vézna Nyuszit:

–Tőlem ugyan el nem mész!

!!! A föld alól is előteremtlek, ha kell, hát erőszakkal.
És Farkas így is tett.








Első alkalommal maga is megdöbben tettén.

Szégyenkezve távozik Nyuszi néma, kerekre nyílt szemeitől.


S aztán kiskutya, madárka, cica, kisnyuszi ajándékkal ajtóban esedzik bocsáttatásra.













Nyuszi elsőre megszánja Farkast.




De eljön másodszor:

–Nyuszi engedj be, kérlek...

s aztán hogy nem bocsát, hát őrjöngve rúgkapál, míg óriás mancsával célt nem ér.



Jajj, ezek a mancsok! Ezek az idővel megfeketedett mancsok.













Nyuszi fél, egyre jobban fél.




S harmadszor, s úgy negyedszer már bocsánatot sem kér, s hatol ajtón, tetőn, ablakon.













Ekkor Nyuszi nagyon, nagyon fél. És segítségért kiált, de mert senki ki segíthetne, kénytelen saját maga megküzdeni életéért.



Farkast rábeszéléssel próbálja jó útra téríteni. Szegény, hiszékeny Nyuszi. Hiszen ezzel az oktató módszerrel Farkast csak még jobban felingerli. De mit tehetett. Olyan gyenge, és félénk volt. És mindig, örökösen a jóban bízott. Nem erre a világra teremtették.








És Farkasnak csak egy jó pofon kellett volna.
–Farkas kérlek, ne bánts, nagyon kérlek.

(előbb csak bátortalan, hisz maga sem hiszi azt ami vele történik.

De Farkas hajthatatlan, s szikrázón csillogó szemmel,

ettől még jobban felizzva,

ragadja meg Nyuszi karját:

–Úgyis az enyém leszel! Senkid nincs rajtam kívül! Azt teszek veled amit akarok! Senki nincs ki segítene rajtad! - s ragadja hol tudja.

Enyém leszel, Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is velem! –ismétli mint mindannyiszor, magánkívül.

(Aztán...

hídról lelógatás, száguldó járgány alá lökés, fojtogatás... és mi minden más életveszély.

–Éntőlem nem fogsz elmenni, úgy éljek!

És Farkas így is tett.

Újra.

És senkifia nincs, ki segíthetne Nyuszin. Hiába kiált.

Minden. Minden hiába.

És Nyuszi még próbálkozik Farkascsaláddal már alíg élettel testében, lelkében, hogy segítsenek Farkasfiukon, merthogy az eszét vesztette. De Farkascsalád csak ráförmedt Nyuszira. Dehogy segítettek ők. Még saját fiúkon sem.



És mikor már alíg lélegzik Nyuszi, mer segítséget kérni. Nyusziapa pillanat alatt ottterem, és megmenti Nyuszit... ez a pillanat mellesleg egy egész nap, hiszen Nyusziapa nagyon távol...

Aztán már Nyusziapa és az erdőbírák. Kékruhás, Nyuszitól oly idegen világ.













Nyuszinak immár hogy életben maradhasson nincs más választása. De ekkor már azt sem tudja hogy ki ő, és hogy ez vele történik-e, vagy valaki más költözött belé.

Annyira idegen ez a világ.

Elsőre Nyuszitól mindenki csak bizonyítékot követel.

De hiszen hogyan?... Honnan bizonyíték?

(szegény.

Így Farkas még jobban nekibátorodik:

–Látod, úgyse segít senki, megmondtam. Azt teszek veled mit akarok.

És ekkor Nyuszi hitét veszti. Hiszen ha még az erdőbírák se, hát akkor kihez forduljon?

S csak sír, és sír.

Pedig Nyuszinak annyi de annyi tennivalója volt akkor.

… És akkor újra erdőbírák.

De ekkor már nem érez.

És később már olyan, mintha csak olvasta volna. Vagy valamelyik másik életében. Vagy csak egy rossz álom. Nyuszi már nem tudja mi a valóság.

És Farkas megfélemlíttetik.

De eljön nemsokára Nyuszi ideje is.

Farkas még ugyan sokáig próbálkozik, farkaskezű írás halomra, gyűrű,













s még mi mindenre bátorkodik szemrebbenés nélkül,
… és aztán nagyon sok időre jön Farkas gyógyulása.

Tán még bocsánatot kérne...

De Nyuszitól távol, minden mintha nem vele történt volna. Mintha az ő bőrébe valaki más költözött volna.

Igen, mintha álom.

Nem ismerte meg Farkast. Farkas hiába ragadta meg kezét, élettelen volt. És Farkas is megszűnt ettől létezni. Tán még ma is bűnhődik ha él.

S Nyuszi ki tudja, ma már boldog. És szabadon él.

És örül a napfénynek, és nem fél az esőtől, és a sötétségtől sem.

Nyuszi létezik.

Így ezentúl vele bármi történhet. Egy másik életben.

Azt talán sohasem tudjuk meg.

(1996 tél)