2008. június 12., csütörtök

2. fejezet


Rózsaszínnyuszi és Feketefogú Farkú s Kezű Farkas története,

azaz:

NYUSZI ÉS FARKAS

Az a mese, ahová ezúttal Nyuszi kalauzol bennünket, hivatalos formában is megtalálható. Valahol...

A mese tehát innen nézve is hiteles.

Íme hát most Nyuszi,

aki ezúttal hiszékenységétől vezettetve

esik kegyetlenség birtokául,

áldozatnak prédájául,

egyszerre vesztve álmát,

életvidám szabadságát,

teli öröm pajkosságát,

s annak mindennemű birtokát.

Szép oldalát, akaratát,

minden szabadságát,

időkből időkben megveszett

Feketefogú s Farkú Farkas börtönében.

Egyik pillanatról a másikra esve bele egy tőle idegen, még a legkegyetlenebb mesékből sem ismert világnak kellős közepébe, az őt körülölelő szeretetekből táplált s környezetétől ápolt, szépen építgetett álom, mesevilágból. Abba, ahol a jól ismert "jó tett helyébe jót várj" hamisan szól, sőt, sehogyan sem szól. Nyuszi tehát itt, ebben a mesében csupán jót tett. S isten lássa lelkét, vétke csupán ennyi volt. Mert abba a világba, ahol találja magát, a jótett bizony végzetes. Nyuszi itt olyan csapdába esik ugyanis, ahol saját életéért kell megküzdenie. Jótette hát, kis híján életébe kerül. Fúrcsa egy világ, gondolhatnánk, s Nyuszi sem másként. Csakhogy ekkor neki még nincs ereje ilyesmire gondolni. Így tehát szelíd eszétől mit sem sejtvén, bizalma bizony megfeneklik.

Nos Nyuszi, egy teljes éven át szorgoskodik azt kiváltani, megmenteni (most itt életét mentjük majd, akárcsak az igazi mesében), miközben másikat, egy kegyetlen bűnt bűnre követő, minden darabjában összetört s romlott életet feloldozni igyekszik maradék erejével, hitével új életre éleszteni, s a tovább pusztító bűntől megóvni. Távol s egyedül mindenfia segítségtől. Olyan megpróbáltatásoknak válik itt mindenekfölötti hatalmában hőssé Nyuszi, hogy akármelyik igen bölcs tapasztalt békefi vagy bírának méltán szolgálhatna példaképül.

És mégis. Nyuszi nem ismeri sem a hőstettet, sem a büszkeséget.

S most ismerjük meg magát a történetet.

Kicsi ház, kicsi szoba.

Nyuszi tevékenykedik tanyáján.

Nyuszi magányosan, ám igen boldogan éldegél kicsi házában. Örökké jól elvolt szorgosan dolgozkodva ügyes-bajos teendőivel. S ugyan ha voltak is körülötte, néhanapján, azok mind megközelítetlenségét csodálták. S így ahogy telik az idő, megelégeli, hogy őt mindenki csak féltve őrizgeti, s így való gondolkodóban, s az igazat megvallva, még boldogabb lehetne,

helyeslőn egyetértőben magamagával,

ha örömén jó baráttal osztozhatna.

S mitnem hoz a sors, egyszercsak úgy jó sokára ––––,

kopognak.

Farkasforma érkezik.

(Nyuszi kicsit megdöbben, vagy inkább csak meglepődik.

– Nyuszi, ha beengedsz, nem bánod meg. Segíteni fogok a dolgaidban, és igen jól megleszünk. Meglásd, nagyon jó farkas leszek.

(gondol egyet Nyuszi, úgysem segített ő ekkorát még senkifián, hát mi baja eshet, ha jót tesz egy ilyen farkason. Eddig úgyis csak mindenhonnan menekült, vagy szép csendesen elillant.

És Nyuszi beengedte.

Így hát a napok telnek,

immár kettesben.

Aztán sok idő telik el.

Eleinte szépen éldegélnek. Farkas is úgy tesz, hogy mondotta, és igen jól elvannak. Nagyon, nagyon boldogok.

Farkas barkácsol, s igen tehetségére való minden munka. De ezek a dolgok mind olyanok, amikből nem tellik fogának való falatra. Kezdetben még munkálkodik is igen nagy igyekezettel magaformán maga falatjáért, ami nála nemigen járta, de sokáig ő azt bizony nem bírja.

Farkasnál nemigen járta a falatért való munka. Nem volt sem talpára, sem ínyére az ilyesfajta. Pedig milyen, de milyen tehetséges farkas volt.

Legalábbis nyuszi így hitte akkor.

A bajok hát ekkor kezdődtek.

Farkas henyélni kezdett. Aztán mérget inni. S szeme fokozatosan vált csillogóvá, keze súlyossá, lába bizonytalanná. Agya elszállt.

Nyuszi megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Farkas eddig bizony csak jó oldaláról kecsegtetett feléje. Nagy igyekezettel. S hát igazából jó farkas volt ő,

hitte nyuszi újra, s újra,

csak hát lusta.

Azt tett, mi kedvére járt, de ebből ugyan koplalni kényszerült. És így esett, hogy elkezdett hát Nyuszin élni.

Bár akadtak már kezdetben fúrcsaságok Nyuszi számára Farkas cselekedeteiben. Miközben szőrnyűséget szőrnyűségre halmozott meséiben, amitől Nyuszi már magában igen megdöbbent, hát még hogy Farkas élesfogú késsel kezében játszadozott meséi közben. Aztán mert Nyuszi félt ettől, hát leszokott erről.

És ki tudhatta... Hogy Farkas egyszer még úgy istenigazából ezzel félemlíti meg Nyuszit, hogy tőle idegen dolgokra őt kényekedvére bírja.

–Vagy szeretsz Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is.

De ez csak később, mert azontúl jajj! Nyuszinak minden nappal és éjszaka.

Nyuszinak tehát napról-napra egyre gyanúsabbá válik Farkas. S Farkas is észrevéve hogy Nyuszi rájött a turpisságra, s hogy istenigazából csak most vált igazi farkassá, hát mindent kitalált, hogy maradásra bírja Nyuszit.

Kezdetben csak okolva, hogy nem szereti őt, és hogy fennhordva orrát lenézi. De aztán... és akkor félelmetes idők következnek Nyuszira.

És Nyuszi mindenek ellenére mindent elkövet, hogy Farkasba hitet öntsön. Hiába.

Farkas lusta marad, és csak újra meg újra Nyuszit okolja.

De Farkas módszerei,

eleinte csak furfangos ötletek, aztán már kellemetlenül bátrak,

nem találnak horgot Nyuszinál. És Nyuszi ezt Farkas tudomására hozza.

Farkasnak éppen ez kellett. Mintha csak erre várt volna. És akkor egyszercsak teljes erővel,

mert Farkas ekkor már erejével próbálkozott,

ragadja meg a mit sem sejtő vézna Nyuszit:

–Tőlem ugyan el nem mész!

!!! A föld alól is előteremtlek, ha kell, hát erőszakkal.

És Farkas így is tett.

Első alkalommal maga is megdöbben tettén.

Szégyenkezve távozik Nyuszi néma, kerekre nyílt szemeitől.

S aztán kiskutya, madárka, cica, kisnyuszi ajándékkal ajtóban esedzik bocsáttatásra.

Nyuszi elsőre megszánja Farkast.

De eljön másodszor:

–Nyuszi engedj be, kérlek...

s aztán hogy nem bocsát, hát őrjöngve rúgkapál, míg óriás mancsával célt nem ér. Jajj, ezek a mancsok! Ezek az idővel megfeketedett mancsok.

Nyuszi fél, egyre jobban fél.

S harmadszor, s úgy negyedszer már bocsánatot sem kér, s hatol ajtón, tetőn, ablakon.

Ekkor Nyuszi nagyon, nagyon fél. És segítségért kiált, de mert senki ki segíthetne, kénytelen saját maga megküzdeni életéért.

Farkast rábeszéléssel próbálja jó útra téríteni. Szegény, hiszékeny Nyuszi. Hiszen ezzel az oktató módszerrel Farkast csak még jobban felingerli. De mit tehetett. Olyan gyenge, és félénk volt. És mindig, örökösen a jóban bízott. Nem erre a világra teremtették.

És Farkasnak csak egy jó pofon kellett volna.

–Farkas kérlek, ne bánts, nagyon kérlek.

(előbb csak bátortalan, hisz maga sem hiszi azt ami vele történik.

De Farkas hajthatatlan, s szikrázón csillogó szemmel,

ettől még jobban felizzva,

ragadja meg Nyuszi karját:

–Úgyis az enyém leszel! Senkid nincs rajtam kívül! Azt teszek veled amit akarok! Senki nincs ki segítene rajtad! - s ragadja hol tudja.

Enyém leszel, Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is velem! –ismétli mint mindannyiszor, magánkívül.

(Aztán...

hídról lelógatás, száguldó járgány alá lökés, fojtogatás... és mi minden más életveszély.

–Éntőlem nem fogsz elmenni, úgy éljek!

És Farkas így is tett.

Újra.

És senkifia nincs, ki segíthetne Nyuszin. Hiába kiált.

Minden. Minden hiába.

És Nyuszi még próbálkozik Farkascsaláddal már alíg élettel testében, lelkében, hogy segítsenek Farkasfiukon, merthogy az eszét vesztette. De Farkascsalád csak ráförmedt Nyuszira. Dehogy segítettek ők. Még saját fiúkon sem.

És mikor már alíg lélegzik Nyuszi, mer segítséget kérni. Nyusziapa pillanat alatt ottterem, és megmenti Nyuszit... ez a pillanat mellesleg egy egész nap, hiszen Nyusziapa nagyon távol...

Aztán már Nyusziapa és az erdőbírák. Kékruhás, Nyuszitól oly idegen világ.

Nyuszinak immár hogy életben maradhasson nincs más választása. De ekkor már azt sem tudja hogy ki ő, és hogy ez vele történik-e, vagy valaki más költözött belé.

Annyira idegen ez a világ.

Elsőre Nyuszitól mindenki csak bizonyítékot követel.

De hiszen hogyan?... Honnan bizonyíték?

(szegény.

Így Farkas még jobban nekibátorodik:

–Látod, úgyse segít senki, megmondtam. Azt teszek veled mit akarok.

És ekkor Nyuszi hitét veszti. Hiszen ha még az erdőbírák se, hát akkor kihez forduljon?

S csak sír, és sír.

Pedig Nyuszinak annyi de annyi tennivalója volt akkor.

… És akkor újra erdőbírák.

De ekkor már nem érez.

És később már olyan, mintha csak olvasta volna. Vagy valamelyik másik életében. Vagy csak egy rossz álom. Nyuszi már nem tudja mi a valóság.

És Farkas megfélemlíttetik.

De eljön nemsokára Nyuszi ideje is.

Farkas még ugyan sokáig próbálkozik, farkaskezű írás halomra, gyűrű, s még mi mindenre bátorkodik szemrebbenés nélkül,

… és aztán nagyon sok időre jön Farkas gyógyulása.

Tán még bocsánatot kérne...

De Nyuszitól távol, minden mintha nem vele történt volna. Mintha az ő bőrébe valaki más költözött volna.

Igen, mintha álom.

Nem ismerte meg Farkast. Farkas hiába ragadta meg kezét, élettelen volt. És Farkas is megszűnt ettől létezni. Tán még ma is bűnhődik ha él.

S Nyuszi ki tudja, ma már boldog. És szabadon él.

És örül a napfénynek, és nem fél az esőtől, és a sötétségtől sem.

Nyuszi létezik.

Így ezentúl vele bármi történhet. Egy másik életben.

Azt talán sohasem tudjuk meg.


(1996 tél)

2008. június 11., szerda

átlátszófüles szakmai vélemény, filmrészlet



Szakmai vélemény Becsey Zsuzsa „Mese nyusziról, azaz Átlátszófülesről és a jámbor Farkasoroszlánról…” című forgatókönyvéről. („Írta, rajzolta, varázsolta: Becsey Zsuzsa.”)

Ez a film valóban varázslat. A történés, a hangulata, a filozófiája, a grafika, a kivitelezés technikája és az animáció külön-külön is kimondottan eredeti. Nem utánozza a sablonokat, ahogy az manapság szokásos, főleg a mesefilmek esetében.

A képi világ és a megvalósítás technikája:

Már régóta várat magára az, hogy az animációban felhasználja valaki a kompjúter adta lehetőségeket. Ez megtörtént ugyan, de csak a három dimenziós animációban. Azonban ez is csak az ostoba naturalizmusra szorítkozik, így e technika legfőbb felhasználási területe a reklám lett, vagy pedig újabban a giccs műfajába tartozó rajzfilmfigurákat szerkesztik meg három dimenzióban. Ez a „bűvészmutatvány” lett e „szuperanimációsfilmek” egyetlen értelme. A kompjúteranimáció még nem tudott elszakadni attól az egyszerű és átlátszó trükktől, amit a perspektivikus ábrázolási mód, mint hatásvadász szisztéma nyújt. Érdemes arra gondolni, hogy a képzőművészet történetében a szigorúan szerkesztett perspektíva csak egy futó kaland volt. A videoart területén egyes lehetőségeket felkutattak már, de magában a tiszta animációban Becsey Zsuzsának ez a filmterve az első ilyen irányú vállalkozás a világon. És annyira érett és tiszta az elgondolása, mintha számtalan sikeres kísérlet előzte volna meg ezt a filmjét. Becsey Zsuzsának megadatott, hogy első legyen az animációnak egy új /és szükségszerű/ útján. Technikailag már minden megvalósult ahhoz, hogy ez a film elkészülhessen, egyszerű kivitelben, olcsó kompjúterrel is elfogadható technikai színvonalon.

A forgatókönyv:

A mese szép és tiszta. Minden kis történés tele van bizonytalansággal, végtelen finomsággal és szeretettel. Semmi sem biztos a történetben, csak az, hogy két lény találkozik egymással. Nagyon ügyelnek arra, hogy ne zavarják, ne bántsák meg egymást, hogy tiszteletben tartsák egymás vágyait, egymás belső világát. Jól példázza ezt a film utolsó mondata: „És fehérnyuszi búcsúzóul még kezet fogott volna.” Annyira szépre sikeredett ez a lebegtetés, hogy méltó a „kisherceg”-hez, amire az utalás el is hangzik a filmben. Nem méltatlanul.

A film az egymás kölcsönös megbecsülésére tanít, igazi költői szinten.

Gratulálok Becsey Zsuzsának.

Pilisszentiván, 1997 március 15

--------------------------------------------------------------------------------------------------


1997-ben készült 7 perces animációs történet: Mese Nyusziról, azaz Átlátszófülesről és a Jámbor Farkasoroszlánról
/mint első film, diplomafilm is egyben, saját írás-forgatókönyvből, a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Varga Stúdió Minores Alapítvány támogatásával/ Bemutató: 1997 febr.-Los Angelesi animációs filmfesztivál, 1997 márc.- Pannónia filmstúdió, 1997 tavasza-Kongresszusi Központ, 1997 Budapest, Őszi Fesztivál-Hunnia mozi, 1998 márc., Filmszemle-Művész mozi, 1998 jún.-Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál (mesehang Szabó Győző)

1. fejezet



ÁTLÁTSZÓFÜLES

ÉS

JÁMBOR

FARKASOROSZLÁN


Mese Nyusziról, azaz Átlátszófülesről, ki büszkén kérkedve hordva közelítetlenségét hiszéketlenségében igen pórul jár, és Jámbor Farkasoroszlánról, ki habzsolva felfalva hódítana, hogy majd jól kielégülten immár továbbmehessen, csakhogy szegény nem tudván szelídíteni, sértékenyen, kiszemelt prédáját vesztve fejemelve, szemet mit sem vetve prédájára, tovaoson.

És elmegy, és elmúlnak.

Vajon mi marad azután …

Ez az a kulcs, ami valahol elveszejtetett.

S lám-lám, íme a mese:


–Szervusz, Nyuszi! Leülhetek melléd?

némi mosolyféle... avagy biccentés hideg mosollyal.

–Akkor jó, én Jámbororoszlán vagyok. Vehetek?

...

és így szépen, nem lassan, eljutottak a tanyáig.

Itt még minden szép és reményteljes,

majd hetedhétre perdül a kerek bolygó, délről még délebbre valahogy így:


Aztán már a bolygóról innen folyik az esemény.

–Szervusz, Nyuszi !

–Szervusz, Jámbororoszlán... Hogy vagy... jól vagy? Tessék, itt a szobád!

és már nyílik is

(minden üres és kényelmes)

–Hát én azt hittem együtt alszunk! -sértődött meg Jámbororoszlán.

És komoly arc. Igen megdöbbent,

leplezett

elfojtott ojtott

félrefordított fej.

Dühös ? (…

–ki tudja.

Másik pillanat másik arcban: Átlátszófülesnyuszi.

Nem túl megdöbbent ... már, immán, még tán öreges is,

csak józan pír nélküli és keserű, mégis zavart és hirtelen:

- Nálam nem így van, én más vagyok !

(te ezt nem érted, - gondolja.

Majd telnek a napok, és egyre hűvösebb lesz.

Első nap Átlátszófülesnyuszi nagyon fél,

aztán másodnapra már megszokik.

Minden nyugodt és…

-de ez már később-

egyre tisztábbá lesz,

s mire már-már megkedvelné…

Jámborfarkasoroszlán tudatosan vigyázza a hideget.

Átlátszófülesnyuszinak csupán a csodálkozás marad. Napról-napra.

Napról-napra a távolság nő, nem úgy mint az kishercegnél volt szokás. Ez valóságos mese. Meseházban, s kívül, Meseország közepén.

Titok mindenütt, sehol egy természetes mosoly.

(Elülő nyugalom.

Megdöbbentő.

Átlátszófülesnyuszi csak néz, és nem ért. A levegő érzékeny onnan is, a feketeségből, minél távolabb, annál inkább az, és annál mélyebben hűvös. Most már innen jól látszik, hogy tudatos.

Átlátszófülesnyuszi minden távolodó lépcsőfoknál egyet fehéredik, mígnem fokozatosan kifehéredik és eltűnik.

De ez csak a végén, mert ki így, ki amúgy, eltűnik.

Nem akar feloldani semmit, ereje is fogy, mert sziszifusz felé nem nyújtódzik...

(Mellesleg, egyik sem.

Jó volt neki így csöndben. Bánatos volt.

Jámborfarkasoroszlán egyre vigyázatosabbá lett, még lépteit is magashangon titkolva, szándékosan jelzett minden lépéssel hideget.

De ő jó volt. Átlátszófülesnyuszi már megértette.

Hiába hiánya bennmaradt. A sötétben.

És Jámborfarkas nem érthette... ugyanúgy, ahogy innen immár Fehérnyuszi sem.

Egyikük sem akart semmit. Mert mindketten akartak.

Mást... Vagy ki tudja. Isten tudja.

És Fehérnyuszi búcsúzóul még kezet fogott volna...

És Jámborfarkas is jó utakon jár.

Az ő útjait járja.



(1996 nyár)


2008. június 9., hétfő

visszaemlékezés (emlék, mely kívül esik a könyvön)





Nyuszit sehogy másként nem hívták, mint nyuszi.
Kisbetű ide, nagy oda.


Nyuszit akkor az ajtóban láttam meg először.

Nyüszítve, kaparászva, véget nem érő kétségbeesésben egy táska alján. Mint később megtudtam, talált nyuszi volt. Véletlenül talált, kicsi fehér nyúl. Méretéből saccolva sem lehetett több, mint egy hónapos. Talán annyi sem. Éppenolyan eltévedt volt, akár valamikor az a kismacska, a tarka, háromszínű, akire egy zápornak közepén, az éjszakának is éppen közepében találtam egy óriás halom kukorica tövében, kétségbeesett, vékony nyifogó hangra fülelve, s annak is nyomát követve. Öt évet tölthettünk együtt. Végül egy hónapi nyomtalan eltűnés után találtam rá a fásszín egyik kietlen zugában hosszú keresés után, véletlen. Már csaknem bomlásnak induló szőr és csontváz maradt belőle. Arcát nem lehetett felismerni.
Eltemettem. Csupán az emlék, fotókkal, ami megmaradt. S az összes együtt töltött viszontagsággal teli történet: kútba, vécébe esés, a három nap után végre sikeredett lefolyón keresztüli végső menekülés, az egy hét után is bűzlő mosdatás, fürdetés, az első szerelem, kacérkodások az udvaron, napsütéses napon szemérmetlen véget nem érő, reggeltől késő délutánig folytatott, estébe hajló egymást cserélgető partnerekkel való szeretkezések, s efféle megnyilvánulások, ügyet sem vetve arra, hogy éppen olykor, s akkor, az udvaron át-, el-, vagy feljárásban, látványában mi is részesei vagyunk. Mindez csupán első évben, még kamaszkorában esett meg.

És aztán még sok más emlék.

Nyuszi azonban a legszomorúbb történet, s annak is rejtélyes titkát vitte magával. Kétségek, megmagyarázatlan tényekkel hagyva engem. Ismeretségünk s együtt töltött szép napjaink utolsó egyikén, csaknem tizennyolc órai utazásnak is legvégén, kezem között hunyt el több órán át tartó élet-halál közt vergődve. Történt mindez kerek egy hónapnyi kényeztetést követő visszautazásunk alatt, Pest felé, az autóbuszon.
Nyuszi otthoni, szüleimmel való nyaralás boldog napjait tölthette velem. Talán legboldogabb napjait. És aztán
a dobozban csaknem negyven fokos hőség volt. Nem bírta ki. Haláláért magam vagyok felelős tapasztalatlanságommal, figyelmetlenségemmel.
Nyuszival eleinte tejjel próbálkoztunk. Nehezen ment. Aztán mindenféle fűvel, többféle szőlőlevéllel, amit út közben szedtem neki, na meg sárgarépával, főleg zöldjét szereztem be a szomszéd zöldségestől. De a legkedveltebb falat számára a cikórialevél volt. Bármiféle zöld közül. Aztán sorra kerültek a magok. Az üzletben vásároltam neki, rágcsálóknak való magkeverék eledelt: búza, árpa, rozs, köles, kukorica szemkeverék. Ez ment a legnehezebben. Csaknem egy hétbe tellett, míg hajlandó volt pár szemet elfogyasztani belőle. Hiába kínlódtam, már-már durva módszerekkel is próbálkozva, csak nem engedett. Mígnem szép lassan, fokozatosan, miután nem kapott mást, volt kénytelen tudomásul venni. Ám néha megsajnáltam, bár csak annyira, hogy azért kénytelen legyen megszokni. Viszont a kukoricát, visszaemlékezésem szerint nem emlékszem, hogy elfogyasztotta volna valaha is. Egyszer a kollégium konyhájában lettem arra figyelmes, hogy valami rózsaszín magocskákat eszeget, vagy tán még csak szagolhatott szerencsére, ugyanis végső kétségbeesésem ellenére (hiábavaló tejért szaladás) mégis szerencsés kimenetellel végződött a dolog. A mérgezett búza ezúttal nem fogott ki.

Itthon nyuszi a szűk kollégiumi szobában élt, egy kis elreteszelt sarokban. Olykor kiengedtem a szobámba, máskor a konyhába vagy a folyosóra, a tévé szobába, ahol mindig jól látható nyomot hagyott maga után. Sok apró kis, gömbölyű, legtöbbször fekete, néha zöldes golyócskákat. A széklete tömérdek mennyiség ellenére sem volt annyira bűzlő, mint a szintén gyakori vizelete. Rengeteget ürített. Napjában többször kellett cserélni. Néha úgy tűnt, mintha szobatisztaságot tanult volna, de aztán eldugva mindig bebizonyította, hogy ez a vágyott tapasztalatom téves, csupán látszat. Nagyon ügyesen, észrevétlenül csinálta, ez tagadhatatlan. Mindig kijátszva engem. Ugyanis úgy esett, hogy csaknem mindig már késő volt.
Leleményessége máshol is megnyilatkozott. Például ha kiengedtem, némi gondolkodás után nekilendült, és eszeveszett, rövidreszabott (helységhez mért), ám óriás és gyors, magasra és csavart, amolyan féloldalas ugrásokat mért a levegőbe futamszerűen.

Ekkor még mit sem sejtett nyuszi. Szegény.
És akkor jött a hazautazás. Látogatás autóbuszon szüleimhez. Még csak arrafelé menet. Itt még nem volt gond, egy dobozban, fedelén nyitott, oldalt kiszúrkált,
máskor egyszerűen csak ölemben, vagy gyerekekhez, folyosón le-fel, minden próbálkozásommal kudarcot vallva, ennivaló nélkül, kibírta. Otthoni fogadtatás, kezdeti ellenszenv, majd nem kis meglepetésemre, csaknem egyetlen nap leforgás alatt, egész család kedvencévé lett. Idővel helyzete egyre elkényeztetettebb, mely fokozatosan problémákat is von maga után. Előbb kis kuckóban, egykori tyúkol, majd hiába lakatolt fásszínben (ahonnan minden alkalommal sikerült megszöknie), aztán tornác alatt, az egykori sűndisznó helyén a kutyák éjjeli hadjáratától óva (ahonnan egész család által napestig tartó csalogatás után sikerült csupán előteremteni), máskor pincében lakott. Végül már a szabadban, udvaron, a szomszéd vadonjában, ahol óriás kert. S ami ilyenkor ezzel jár, egyben elkerülhetetlen, a nyűgös szomszédgazda megfelelő kiérdemelt alkalmakkor kíméletlen kártékony szavakat hullajtva vet szemet ránk s a nyuszinkra, igen heveskedő s nem alaptalan lendülettel. Ugyanis nem véletlen volt titkos mód bejáratos a mi immár egyre gyarapodó, napról-napra kövérebb, s szörzetére tekintettel akkorra már jókora bundát viselő nyulacskánk. Egyre játékosabb, közvetlenebb, néha kifejezetten lusta, kövér nagy nyuszivá lett egy kerek hónap alatt. Jó volt, kifejezetten kívánatos megdögönyözni, izmait fogdosni. S nap napot követve e fejlődés részesévé lenni. A sok edzés, szaladgálás főként a szomszédban, folyamatos körözés s elkapás közbeni versenyfutások, melyek nem csupán nyuszinkra voltak jótékony hatással, minden alkalommal a hazahajtás reményében zajlottak. Ezek többé-kevésbé voltak sikeresek, a szomszéd gazda egyre elmérgesedőbb fenyegetései ellenére, mely nemhogy segített, inkább csak fokozta hiábavaló reménytelenségünket. Ám ami leginkább hátráltatott e nemes célkitűzésben, nyuszi nemhogy megijedt volna, mint inkább maga is élvezte, de leginkább ügyet sem vetett csetepaténkra. Vége felé már velünk aludt, tévézett, napozott.
És akkor eljött a hazautazás ideje, vissza a szűk kollégiumi szobába, merthogy jómagam makacsul ragaszkodtam hozzá, semmiért nem hagytam volna otthon, akkor.
És ez lett a kicsiből közepesre nyúlott kis állat veszte.
Hazafelé utazva, ugyanabban a dobozban, ugyanazzal a busszal, ugyanabban a hőségben. Csak most visszafele. Nyuszi egész út alatt ezúttal sem evett, néha afelől is kételyeim voltak, hogy lélegzik egyáltalán. Félelmeim nem voltak hiábavalóak, s mint kiderült, tehetetlen voltam.
Óriás hőség. Meg-megállunk út közben, kiviszem magammal őt is, hiába. Ölembe veszem, közben fúrcsa mód, elbújik az ülések alá, ott tán hűvösebb. Ekkor már feltűnt ismeretlen viselkedése, idegen mozgás, mozdulat. Aztán már arra lettem
hirtelen figyelmes, hogy ölemben féloldalasan ejti fejét. Izgatottan megemelem többször, majd ugyanúgy vissza. Ferdén, kicsavarodva hullik testére. Megijedtem. De már erre sem volt idő.
Gyorsan elengedem, hadd szaladjon, az autóbusz folyosóján, hátha csak pillanatnyi zavar, de alíghogy megindul, újra meg újra féloldalasan visszahajlik, akár egy epilepsziás. Végül utolsó perceivel küszködve bukik földre.
... Mi történt? Gyorsan, emberek, segítsen valaki! És még megpróbáltak, akár egy kisgyereket, menteni.
... Levegőhiány?
Hirtelen ablakba tettük, hadd levegőzzön, hátha élet szegődik lelkébe. De ő nem akarta. Nem akart vagy nem tudott élni. Minden hiába volt már. Kicsike nyuszi ölemben múlt ki. Pedig már kevés volt hátra, az útból. Talán negyed, vagy félóra. Majd így, a dobozzal együtt hoztam haza hidegen, mozdulatlan. A kollégiumban, a hátsó udvaron temettem el. Láthatóan csüggedten meredve, értelmetlenül álltam, nem értettem mi történik. A kezem között múlt ki egy élőlény. Én tehetek a haláláért, én okoztam. Nem szabadott volna visszahoznom. Hiszen milyen élet is várt volna rá, azok után. Itt, újra. Talán a sors akarta így. Csak ezzel is vígasztalhatom magam. Mindenesetre megfogadtam, ezentúl csak úgy fogadok be kisállatot, ha annak szokását, minden velejáróját veszélyeivel együtt ismerem, és felelősséget garantáltan vállalhatok érte. Kényelmes otthon biztosítás, mint egyéb más szükséglet.

Hát így történt. Éppen tíz hónapja.


(1995)

előszóként


nyuszival egy sötét hajnal csendjében
álom s ébrenlét között
egyenletesen lépdelve

a kietlen
megszokott cél felé vezető
utcákon


behunyod szemed, s nyuszit látod, aki esetlenül bámul rád magába felejtkezve gondolataival, már csodálkozás nyoma nélkül rá a nagyvilágra, beletörődve mint ami a legtermészetesebb a megmásíthatatlan valóságban, a sors, mely egyszersmint könnycseppként gördül arcán, már nem is önmagát, mint magát a létet siratva, s benne a világot, fájlalva a nagy-nagy fojtogató űrt, sajnálva a valamikori vágyak kietlen szépségét, tiszta dacos báj? s azt hogy mindezt ki érti ma már.
rohanó, egymást eltipró tömegek, őrjöngve szaladó világ, s az ember, ki csupán árral haladva lát, hisz esélyt, örömet a testi s fizikai lét kézzel fogható boldogságában, versenyt futva a győzelemért, győzelmeiben fürödvén újabb győzelemért bármi áron, s ha lelkét kérdőre vonva összetalálkozva pillanatra önmagával, úgy minden erejével megtagadva, gyorsan eltemetve őt. arca a tömeg arca, a biztonságé, birtoklásé.
nos, nyuszi most az árral szemben, megadva magát, átadva kitaszítottságnak, magánynak, kéjesen vigyorgó hamis időkben megszürkült, ellopott s másra ki nem érdemelten ruházott erkölcsnek, álságos s nem köszönő tekinteteknek, mozdulatoknak. hajdan ki jót téve vele, remélve olyan mint ő, most megtagadva elmegy mellette, a nyuszi tekintetben saját sikertelenségét látva, eljövendő szerencsétlenségeit, s a bukást… nézve másfelé, fel, nem tudni, büszkén-e vagy zavartan, nyuszi így kényszeredetten a szempárról el, máshová, azokba az időkbe. érdemes az életet élni így? csak pillanatra változna a szerep, hogy láthassa, megélhesse saját igazságát. csak pillanatra megérve a sikert, valaki más bőrében aki ő, hogy aztán ugyanazzal a szerénységgel visszatérhessen a megszokott magányba, az esetlen s jól ismert reménytelenségbe, s vagy utóvégre mégis szikrányi reménnyel, hogy újra élhessen. másként mi végre.
az igazság? csupán rejtély marad, sosem juthat felszínre. ott marad csendben, mozdulatlan. talán a másvilágon. s a bűn sem bosszú árán, csupán saját maga által, ki-ki magába szállva, felfedve s oldozva nyerhet megtisztulást, a boldogságot.

(1998)

előljáróban




a nyúlról

akiazonbanhiábahogyhomályéssötétségbenlátó,afényneksemállellent. sőtkifejezettenmagábaengediasugarakat.

mindenkinek aki szeret, és aki ezután fog szeretni, esetleg aki nem,

ír, rajzol, tervez, szerkeszt a szerző, becsey zsuzsa.


a mesék 1996-ban az MSZSZ Irka-Iroda irodalmi alkotói ösztöndíjában részesültek,
a könyv 1. és 2. változata nyomtatásban bemutatásra 2003-ban készült el magánerőből 1, illetve 3 példányban szöveg és rajz-illusztrációkkal, többek között a könyv anyagából néhány mesével-rajzzal m
ég u.ez év novemberében a BUDAPESTI NEMZETI TANKÖNYVKIADÓ GALÉRIÁJÁBAN követte egy kiállításmegnyitó ÁGOSTON BÉLA hangszervirtuóz, valamint akkori tanítványaim közreműködésében, néhány elhangzó mesével és előadással, amit a kiadó képviseletében D. KOVÁCS JÚLIA főszerkesztő és BOZSIK ROZÁLIA vezető szerkesztő nyitott meg.

az itt készülő 3. változatra minden jog fenntartva, másolás, sokszorosítás, adatfeldolgozó rendszerben tárolás a szerző előzetes hozzájárulásához kötött.