utójegyzetek a készülő könyvhöz

a vonallal vezetett rajzok (lépcsőn felfelé menő babák) kipattantak 1991-ben az egyetemen egy buliparti félhomályában a szalvétán, éppen ahogy később, 1996 nyarán egy napos ?árnyékos délután az asztalnál, a nyúlmesék. innen aztán a babákból nyulak lettek. a mesék, a nyelv 10 évre rá, ugyanúgy váratlanul is tűnt el, ahogy annak idején kipattant. bár a szalvéták még azon az éjszakán hirtelen felindulásból landoltak a szemétkosárban, a rajzok maradtak. a nyelv pedig folyamatosan, észrevétlenül átalakult. az idővel. 13 év sok idő.
vannak dolgok, amik csak egyszer vannak az életemben, és vannak örök nyomok. míg a mesékre érvényes, egyszer volt, hol nem volt... mégha egészen máshogy is volt, régen volt, a rajzok szinte változatlanul kísérnek. a nyelv sajátossága, hogy örökké változik velünk, ahogy mi is alakulunk, míg a vonalak folyamatosan ugyanúgy tekerednek testünkön, testünkből. akkor is, ha ez a test változik, ahogy arcunk, az idő, a kötél, a tekergő vonalak változatlanok.

a mesék többi része remélhetően valahol napvilágot lát.

hogy mi hozott bánatot, kudarcot rám, egyelőre nem firtatom. azt sem, hogy mi az, ami szerencsét.

de az különös, hogy a nyelv, a szó mennyire másként működik, mint a vonalak. ezek is a nyelv és a rajz sajátosságai.
meglehet az is, hogy a vonalak sem egészen úgy tekerednek, mint annak előtte évekkel. hogy a lendület is változó.

tény, hogy mostohán bántam a mesékkel, pedig a sors már első pillanattól melléjük szegődött. de aztán minden erőmmel pártfogásba vettem, ugyanúgy, ahogy a reményt is vesztettem. ha időnként összetörten is, mert azért voltak szép pillanatok, mindig ösztönösen védtem. hittem bennük.