2009. május 23., szombat
utójegyzetek a készülő könyvhöz
vannak dolgok, amik csak egyszer vannak az életemben, és vannak örök nyomok. míg a mesékre érvényes, egyszer volt, hol nem volt... mégha egészen máshogy is volt, régen volt, a rajzok szinte változatlanul kísérnek. a nyelv sajátossága, hogy örökké változik velünk, ahogy mi is alakulunk, míg a vonalak folyamatosan ugyanúgy tekerednek testünkön, testünkből. akkor is, ha ez a test változik, ahogy arcunk, az idő, a kötél, a tekergő vonalak változatlanok.
a mesék többi része remélhetően valahol napvilágot lát.
hogy mi hozott bánatot, kudarcot rám, egyelőre nem firtatom. azt sem, hogy mi az, ami szerencsét.
de az különös, hogy a nyelv, a szó mennyire másként működik, mint a vonalak. ezek is a nyelv és a rajz sajátosságai.
meglehet az is, hogy a vonalak sem egészen úgy tekerednek, mint annak előtte évekkel. hogy a lendület is változó.
tény, hogy mostohán bántam a mesékkel, pedig a sors már első pillanattól melléjük szegődött. de aztán minden erőmmel pártfogásba vettem, ugyanúgy, ahogy a reményt is vesztettem. ha időnként összetörten is, mert azért voltak szép pillanatok, mindig ösztönösen védtem. hittem bennük.
2009. május 3., vasárnap
7. fejezet
Nyuszi szomorúsága Macihoz
Budapest, 1999 (rajzok ? 1999 – ?2002)
Most eljutunk oda, ahol Nyuszi még a szomorúságon túl is megtalálja békéjét, és azt a következtetést kell levonnunk, hogy Nyuszit végül a sors boldogsággal áldotta meg. Ezen a mesén át, tovább, belõle már csak a szeretet szól.
Üres a ház.
Nyuszi jár erre-arra,
tesz ezt-azt ide s oda,
immár otthonában.
Le-fel járva gondolataiban
lelke szomorúságtól immár teljes megnyugvásban –
Ül.
Ablakon nézve eltekint.
Mackó szíve végül hazahúzott.
Mégis már napok óta Nyuszi felé
csak ürességet sugall.
És Nyuszi már nem mehet közel hozzá,
(az a makacs széthúzó erõ...
távollétével még távolabbá lesz, s mikor végre megjön, megérkezik......................
.........
A távolság még nagyobbá lesz.
Akkorára megnõ, hogy Nyuszi már csak hallgatni tud.
Medvemaci pajkosan ugyan még
(zavarában vagy hogy is mondjam---- mert õ is tudja s azt gondolja is amit én,
– vagyis Nyuszi)
elneveti vagy inkább csak kuncogja magát
imént Nyuszi arcába nézve.
Lehet hogy õ is ettõl a csendtõl nevetett fel?
Hosszasan többször egymás után,
fel-felnézve kacéran kacsintva tekinteteivel
mégis szemei valami zavart sugalltak.
Nyuszi visszanézett,
õ is többször egymás után,
valahogy hogy tekintetük nem találkozva,
(Érdekes, Nyuszi is erre elmosolyodva -----------------------------------)
mindannyiszor elmosolyodva...
De szíve szomorú volt.
Pedig máskor mindig könyörgõn s kérve-kérdve alázattal
akaratosan elsettintve az űrt,
feloldotta azt.
Eddig mindig volt ereje.
De most már csak csendben ült tovább,
nézte Mackót,
amint egyik falat után a másik…
Lassú mozdulatok. Akár kihívónak is mondhatni,
mégsem az.
Aztán vége.
Mackó saját foteljében ül már,
olvas. Mint szokta.
Kár, gondolja Nyuszi,
hiszen annyi de annyi mondanivalója volt, és úgy várta Mackót,
hogy végre elmondhassa,
nincs ki õt meghallgassa.
Mackó kemény és rideg marad.
És csak hideget hoz.
Aztán szomorún, szépen, elalszik.
Istenem, gondolja Nyuszi, egyszer még akkora lesz már ez a nagy üresség, hogy nem egy ház, nem egy város, de az egész világ elfér benne.
S annyi búbánat nyomja majd oldalát az óriás gömböcnek, hogy jajjjjj! kipukkad örökre.
Azóta Nyuszi újra boldog. Mackó visszacsinálódott mosolygós s beszédes Mackóvá, és most újra meleg az idõ, Mackónak születésnapja is van, úgyhogy most már be is fejezem.
Szép napsütéses nappalokat,
boldog sok éjszakát, mosolygós álmokat kíván minden kis zúgnak, és fának és Fűnek
és Mackónak
nyuszi.