rózsaszín nyúl

utójegyzetek a készülő könyvhöz

2009-05-23T10:29:00.016+02:00

a vonallal vezetett rajzok (lépcsőn felfelé menő babák) kipattantak 1991-ben az egyetemen egy buliparti félhomályában a szalvétán, éppen ahogy később, 1996 nyarán egy napos ?árnyékos délután az asztalnál, a nyúlmesék. innen aztán a babákból nyulak lettek. a mesék, a nyelv 10 évre rá, ugyanúgy váratlanul is tűnt el, ahogy annak idején kipattant. bár a szalvéták még azon az éjszakán hirtelen felindulásból landoltak a szemétkosárban, a rajzok maradtak. a nyelv pedig folyamatosan, észrevétlenül átalakult. az idővel. 13 év sok idő.
vannak dolgok, amik csak egyszer vannak az életemben, és vannak örök nyomok. míg a mesékre érvényes, egyszer volt, hol nem volt... mégha egészen máshogy is volt, régen volt, a rajzok szinte változatlanul kísérnek. a nyelv sajátossága, hogy örökké változik velünk, ahogy mi is alakulunk, míg a vonalak folyamatosan ugyanúgy tekerednek testünkön, testünkből. akkor is, ha ez a test változik, ahogy arcunk, az idő, a kötél, a tekergő vonalak változatlanok.

a mesék többi része remélhetően valahol napvilágot lát.

hogy mi hozott bánatot, kudarcot rám, egyelőre nem firtatom. azt sem, hogy mi az, ami szerencsét.

de az különös, hogy a nyelv, a szó mennyire másként működik, mint a vonalak. ezek is a nyelv és a rajz sajátosságai.
meglehet az is, hogy a vonalak sem egészen úgy tekerednek, mint annak előtte évekkel. hogy a lendület is változó.

tény, hogy mostohán bántam a mesékkel, pedig a sors már első pillanattól melléjük szegődött. de aztán minden erőmmel pártfogásba vettem, ugyanúgy, ahogy a reményt is vesztettem. ha időnként összetörten is, mert azért voltak szép pillanatok, mindig ösztönösen védtem. hittem bennük.

7. fejezet

2009-05-03T19:33:00.013+02:00

Nyuszi szomorúsága Macihoz

Budapest, 1999 (rajzok ? 1999 – ?2002)

Most eljutunk oda, ahol Nyuszi még a szomorúságon túl is megtalálja békéjét, és azt a következtetést kell levonnunk, hogy Nyuszit végül a sors boldogsággal áldotta meg. Ezen a mesén át, tovább, belõle már csak a szeretet szól.

Üres a ház.

Nyuszi jár erre-arra,

tesz ezt-azt ide s oda,

immár otthonában.

Le-fel járva gondolataiban

lelke szomorúságtól immár teljes megnyugvásban –

Ül.

Ablakon nézve eltekint.

Mackó szíve végül hazahúzott.

Mégis már napok óta Nyuszi felé

csak ürességet sugall.

És Nyuszi már nem mehet közel hozzá,

(az a makacs széthúzó erõ...

távollétével még távolabbá lesz, s mikor végre megjön, megérkezik......................

.........

A távolság még nagyobbá lesz.

Akkorára megnõ, hogy Nyuszi már csak hallgatni tud.

Medvemaci pajkosan ugyan még

(zavarában vagy hogy is mondjam---- mert õ is tudja s azt gondolja is amit én,

– vagyis Nyuszi)

elneveti vagy inkább csak kuncogja magát

imént Nyuszi arcába nézve.

Lehet hogy õ is ettõl a csendtõl nevetett fel?

Hosszasan többször egymás után,

fel-felnézve kacéran kacsintva tekinteteivel

mégis szemei valami zavart sugalltak.

Nyuszi visszanézett,

õ is többször egymás után,

valahogy hogy tekintetük nem találkozva,

(Érdekes, Nyuszi is erre elmosolyodva -----------------------------------)

mindannyiszor elmosolyodva...

De szíve szomorú volt.

Pedig máskor mindig könyörgõn s kérve-kérdve alázattal

akaratosan elsettintve az űrt,

feloldotta azt.

Eddig mindig volt ereje.

De most már csak csendben ült tovább,

nézte Mackót,

amint egyik falat után a másik…

Lassú mozdulatok. Akár kihívónak is mondhatni,

mégsem az.

Aztán vége.

Mackó saját foteljében ül már,

olvas. Mint szokta.

Kár, gondolja Nyuszi,

hiszen annyi de annyi mondanivalója volt, és úgy várta Mackót,

hogy végre elmondhassa,

nincs ki õt meghallgassa.

Mackó kemény és rideg marad.

És csak hideget hoz.

Aztán szomorún, szépen, elalszik.

Istenem, gondolja Nyuszi, egyszer még akkora lesz már ez a nagy üresség, hogy nem egy ház, nem egy város, de az egész világ elfér benne.

S annyi búbánat nyomja majd oldalát az óriás gömböcnek, hogy jajjjjj! kipukkad örökre.

Azóta Nyuszi újra boldog. Mackó visszacsinálódott mosolygós s beszédes Mackóvá, és most újra meleg az idõ, Mackónak születésnapja is van, úgyhogy most már be is fejezem.

Szép napsütéses nappalokat,

boldog sok éjszakát, mosolygós álmokat kíván minden kis zúgnak, és fának és Fűnek

és Mackónak

nyuszi.

2008-08-25T21:00:00.001+02:00

6. fejezet

2008-08-25T00:21:00.040+02:00

Bambafüles és

Óriáspancsipofa

esete

Nem mintha ezúttal is különös történne, újra itt velünk Nyuszi, most sem semmi látványos vele, csupáncsak annyi, hogy álmatlan soká forgolódik ágyában, mert mint általában megilletődésében, elmulasztott ez alkalommal is közölni valami fontosat.

Őzikeszemű újabb mosolyra Füles felé.

– Ja, Füles, gyere csak ide ... (máris otterem Óriáspancsipofa.)

– Mit csinálsz most?

(Előbb Nyuszi megijed, s felé hirtelen félelem is, de csak előbb, hiszen a hang, az ... ugyanaz. De mert aztán mosoly követi, bátorítást ígérő s igéző csillogó tekintet, csakúgy könnyedén Nyuszi felé hintve, hát egyből ettől meg is nyugszik, hogy nem valami rossz fog most vele történni. Arca máris sugárzik, csodamód még végtagja s hangja sem remeg, pedig jaj! hogy fél ő máskor …de nem mindig, Óriáspancsipofától. Mert Pancsipofa igen hivatásszerűen űzi mindenekfölötti uralmát. Ő rettenthetetlen. De Nyuszi tudja. Csak úgy véletlen adódott alkalma ellesni, hogy szokott még Pancsipofa bizony kedves lenni. De még milyen nyájasmézes volt akkor. Sárgarókafeleséggel. Valósággal aranyos. Ezt most Nyuszi nem árulja el. És még sok mindent nem.)

Pancsipofa mosolyog és kedves.

A pillanatnyi döbbenettől némult párbeszéd folytatódik.

– Én? (s Füles kíváncsi tekintettel dúsan csillogva.) – Hát ... (közben zavart, mert hogyan is lehet, hogy Pancsipofa éppen vele szóba elegyedik. Lesütött fej, szem, aztán hirtelen vissza.

De igazán nem jut el tudatáig, hogy most tulajdonképpen mi is van.)

– A kis herceggel hogy állsz? (Pancsipofa kissé szigorú, bár most talán csupán kíváncsiság.)

– Ja, az már megvan. Azzal már kész. (válaszol most már félreérthetetlen magabiztossággal Füles)

– És most? Rajzolsz?......

– Nem! ...Vagyis igen. De csak kihúzok... meg árnyék.

(Füles most már újra egészen bizonytalan, merthogy mit is most ő valójában? ...majd hozzáteszi: – Csak ezt sokáig nem szeretném, mert elveszi az időmet...

– De azért pénz kell... – Hol laksz?

(s Nyuszi válaszol, hogyan s hol.)

– Merthogy van egy munka. Most. ( ... cég, valamilyen, Nyuszi hirtelen nem érti. A név. Biztos valami olyan, amit sosem szokott megjegyezni. …Szóval ez a cég, fogja fel, vagyis annyit ebből, hogy gyerekekkel kapcsolatos. Még örül is. Mégis csak Eszesfüles ő titkainak titkok közepén.)

Nos, csillan Nyusziszem egyet erre, aztán amarra:

– Ühüm. (de inkább csak mühü- ...Persze. Jó. Ha a gyerekeknek szól, akkor rendben.

…s ha fizetnek is, tenné hozzá, vagy valami ilyesmi… hogy szokott ez, de mielőtt kimondva, a gondolat szavakkal együtt siklik levegőbe. Nyuszi innen már nem emlékszik, elhangzott-e vagy sem.)

De mindezekre semennyi idő, mert újabb kérdés következik.

– Angolul tudsz? (Pancsipofa igen biztonsággal)

– Hát…, nem. A nyelvekkel valahogy sehogyan sem voltam. Jól. Valahogy nem rám szabták. (de ez sem pont így, mert Nyuszinak igenis van nyelvérzéke, csakhát ezt amúgyis olyan bonyolult elmagyarázni.)

– Milyen iskolát végeztél?!

– …én Sep... (folytatná Füles zavartan, csak éppen nem a kérdésre)

– Oké, hogy onnan, de én az iskoláról kérdezlek. (jön a türelmetlenebb kérdés, ez már sokkal inkább illik Pancsipofa arcához, na nem is az arc, az akár lehet kedves is, úgy önmagában, csak máskor tulajdonképpen így szokta. De most vissza, mégis, hangja könnyed, még bájos is, persze így sem olyan aranyos, mint akkor ott, Sárgarókafeleséggel.

... de Füles mint mondottam, titoktartó, és különben is ő csak Füles, egyelőre... de ki tudja(!), s hiszen Pancsipofa biztosan tudja s gondolja is, hogy ő... miért és hogyan éppen itt, hiszen Sárgaróka bizonyára beszélt erről)

…s hogy Nyuszi felől válasz semmi, erősíti meg a kérdést Pancsi:

– Gimnázium vagy valami művészeti szakközép... ?

– Hát…, gimnázium. Kémia szakon. (vágja rá Nyuszi, de ezt is inkább csak zavarában, hogy ő is valamiben biztos. Meg hát máig is szeretem az algebrát - magyarázza, s tenné is azt még tovább, noha érzi, valami nincs rendben.)

Pancsipofa mint mindig, a sok bizonytalanodásra, ezúttal is könnyedén:

– Lehet forgatókönyvet beadni. (s hozzáteszi, hová, de Nyuszi ezt megint nem jegyzi)

...van egy csomó forgatókönyvem is. (jut Füles is hirtelen nagy örömmel, válaszig)

– Hozd el, hogy megnézzem. (csillogó szem Füles felé, Nyuszi megköszön.)

Itt most akár vége is lehetne, egyelőre, hogy akkor így minden rendben, dolgozhat újra kedvére Nyuszi, csakhogy Bambafüles békétlenül távozik. Mert mi van akkor ha... (és idegessé lesz. Le-fel jár s alá, már a hideget sem érzi, s még ágyában sem könnyedén alszik el azért, ami végül nem hangzott el. Mert mi van ha Pancsipofa mégsem tudta, hogy ő valójában honnan is csöppent. Művészeti iskolák, miegymás…)

Aztán később, jóval később mégis elhangzik.

De Pancsipofa tudta. Akkor talán csak nem emlékezett, vagy fontos sem volt igazán...

Ám hiába, a hangulat már nem olyan. Mosoly sincs, a levegő feszültté s hideggé lesz, s Füles is zavart ettől, de nem csügged el. Mivel igen bátortalan s remeg is, hát gyorsan s illanva távozik.

(1997 június vége)

Mert minek kell mindig mindent kimondani, amikor amúgyis olyan magától értetődő.

5. fejezet

2008-06-20T14:29:00.010+02:00

A SÁRGAFEKETE

PÖTTYÖSRUHÁS

KISLÁNY

Most ott vagyunk, hol minden fordítottra fordul, mint volt az Átlátszófüles esetében, a szerepek egymás bőrébe bújnak, s így a bölcs Nyuszi lesz a mesemondó, s a préda, akiről a történet szól, a kislány. Ez a kislánnyá lett nyusziforma, nevezett Pöttyös most túlfűtött naivságáról tesz tanúbizonyságot, akár belőle szerénység, sértettség vagy egyéb más, beszél.

Most tehát a mindenhatóságon is túl látó Nyuszi mesél a kislányról, a Sárgafekete Pöttyruhás Kislányról, kit közelben leselkedő veszélyre figyelmeztetne, de Pöttyruha maga áll ki önként prédának, így történik majd, hogy a temérdek mesejóval töltött kislány csapdába esik. Makacsul hiszékeny templomába vissza. Hiszen Pötty olyan parányi jelentéktelen pontocska ezen a mienk nagyvilágban, hogy bizony igen gyorsan s fölényes közönnyel utcára röppentik. Templom ide vagy oda,

így történt most is:

A sugárzón mosolygó napos napból hirtelen lett magányos fagyva hóval s jéggel találja Pöttyruha magát, s már furfangosnak sem mondható igen eszes kezek kifordítván őt kereken-kasul dolgaiból való dolgokból, nem marad más előtte, mint szellőtől marcangolt utca nevű utcák sora, s senki ki segítene rajta. Pöttyruha az utcákat sorra veszi se nem látva, se nem hallva. Útban hazafelé közben sírdogál magamagának mondogatva:

- De hiszen én jó vagyok...

- Én jó vagyok...én... s közben egyre elbizonytalanodik.

Aztán már sokkal tovább vagyunk, ahol álmában mellészegődik Nyuszi, és csodák csodája, a kislány nyuszivá lesz,

s az immáron kislányból lett Nyuszi újra boldog, és álmában mosolyog. Erről a mosolyról azonban nem tudni valóságos mosoly-e.

Mert ő valóban jó....És ez olyan megnyugtató.

Igen, hinni akar, és sikerül neki. És mert a jó szellem benne, s vele mindörökké, azt senki el nem veheti többé. Mert ő vigyáz most már, nagyon, hogy ne hibázzék.

Tehát s immáron a mese fordul, s azok járnak túl eszén, kikben hite legerősebben élt. Nyuszi benne hiába figyelmezteti, ő makacsul ellenáll:

– Hogy hihetnék neked Nyuszi, te mindenben csak a rosszat látod. Mindenben csak kételkedel. – Én más vagyok. Én...

(és most még csak nem is kacér)

...lassan elhalkul gondolataiban.

Nyuszi így mesél erről:

Nyár van. A napocska sugarától fénylő izzó vidám arcocskával játszadozik. A kislány boldogságtól viruló léptei örömteljesen harsognak a keskeny utcán lefelé. Aztán már szürke kocsi viszi még tovább, mígnem,

...és most újra tovább vagyunk,

Pöttyruha most épp Szürke meg Sárgaszőrcsomó narancssárga gondolataival van elfoglalva. Gondolataiban énekel, s közben néha élesen figyel. Szürkesárgacsomó kiterülközve élvezi a kellemetesen meleget, mit sem tudva Sárgapötty énekeiről. Ők most igen elfoglaltak gondjaikban. Álmodnak. S a Napocska még mindig mosolyog. És este is. A sötétben.

Sárgapöttykislány le-fel jár, s görnyedve gondolkodik. Az ének születik. Lassan születik. Görcsben fulladozva, mintha nem is akarna erre a világra jönni. És akkor egyszercsak hirtelen hideg lesz, Nyuszi mire felébred, nyoma sem lesz napfénynek, minden jegesen fehérré lesz, rideg és félelmetesen elutasító. Nyuszi egyre ijedtebb s tehetetlenebb, félelme is csak nő, bár ő barátkozna a hideggel is, de sietni kell, a hideg kegyetlen és követelőző. És nem tud várni. Bár ez biztosan a rendhez tartozik, s hogy így kell lenni, az most már bizonyos. Már egész teste remeg a furcsamód melegként kacsintó hidegtől való kiszolgáltatottságtól, és fél. Egyre jobban fél. Közben mind gyorsabban sietni kell, míg ráeszmélne, közelebb és közelebb …

ez most már innen is látható, eszközzé alakul, amit hát igen gyorsan tovább is kell adni. Esőnek, szélnek...

Itt már Sárgapötty újra szürke kocsiban, immár vissza. Jég mindenhol és hideg, és őneki esendőségében hallgatnia kell. A meg nem született ének kísérti. Tovább, és még tovább.

Ezen a végtelennek tűnő hosszú úton.

Aztán szürkekocsi kinyitja ajtaját,

a küldetés hirtelen bevégeztetett, s Vézna Pöttyruhának mennie kell.

Még szürkekocsi sem tartott igényt rá. Útjára tette a jéggé fagyott hidegben egy szál Sárgapöttyben. S míg a kislány elsuhanóban sietve, még utána nevet. Sárgapötty remegett előbb egyet, aztán majd még vagy kettőt, s szipogva, mégis igen nagy léptekre fogva, megiramodott. Csaknem futott, végeláthatatlan út kínálta magát előtte.

Egyszerre félt és volt erős. Hiszen senki, ki segíthetett volna.

És még csak futni sem lehetett úgy igazán, az emberek csodálkozva nézték. Néhol megvető pillantások is, de Pötty ezt nem vehette (vagy csak később) észre, vagy ha észrevette is, egyre csak azt mondogatva bátorítón maga elé:

–Bárcsak otthon lennék... bárcsak... s feje fölött még elsuhan: "A cél nem szentesíti az eszközt!"

Közben a tekintet, az a visszasandító szem a néni fején, aki a hatást várta volna kancsalítva tekert szavaira, de annak ugyan nyoma sem volt. Pöttyruhának erre gondolni amúgy is csak később lesz ideje, s akkor is már majdnem lehunyná szemét, de nem lehet, mert még akkor is őt dolog várja. Aztán még pár rohanó falat közben: "Miért nem eszel, nincs rá pénzed?" –rókafejű barnaarc, de étellel nem kínálta. Hány nap is? Kettő? Egy? ...és szomorú. Bár ezzel együtt akár még boldog is lehetne. Mert mit válaszolhatna (?) Egy ilyen kérdés... És válaszolni kell. Álmában Nyuszi mellé szegődik, és megsimogatja immár száraz-üde arcát, amin már nem volt nyoma sírásnak, s a varázslat megtörténik. A kislány Nyuszivá lesz, hosszú fülecskék nőnek, s egy mosoly (könnyed, ám szürke és kerek) kandikál ki arcából, s a napocska besüt az ablakon egészen Nyuszi álmáig érve, s azt ismét rózsaszínné festve.

(Nyuszi álmát innen már nem kell vigyázni)

És akkor most már bátran rákérdezhetünk: Vajon mi volt a gond, mi a rejtély! Sárgapötty énekeivel? Hol leselkedik a fondorlatos fondorkodó furfangos varázslat? És miért nem született meg?

De ez egy másik mese, talán... Egy későbbi.

Sárgapötty most már nem ezért szomorú.

És még az ének sem lehetett övé. Azt is elvették tőle. Új testet öltve idegenné lett. De szívéből azt senki nem veheti el.

És Nyuszi már nem érez fájdalmat, hiszen ő boldog.

Igen, már boldog.

...megfázol, jaj nehogy megfázz, vedd fel ezt a kiskabátot... jut eszébe még apja meg anyja, kik álmában betakarják, aztán elalszik.

Végül ugyancsak Nyuszi szemével:

Aki úgy próbál élni, mint a mesében, s azok erkölcsi példáitól vezettetve, tudomást sem véve a kívül esőkre, eleve hátrányos helyzetben halad. Eszét jobbról elől s hátulról túljárják, s mígnem mindenhol hiszékenységtől vezetve lámpaként világít, fénye napfényként láttatja kiszolgáltatott kerekre nyílt szemeit. Nem marad más hátra, mint hogy bármi történjék is, újra meg újra ugyanott s ugyanúgy maradjon hiszékeny.

Szeretettel Bajuszhomár

avagy Büszkejávornak

vagy mégis az eszesen

nyugodtszemű Sárgarókának.

(1997 március vége)

4. fejezet

2008-06-17T13:49:00.002+02:00

MEREDT

FÜLŰ

ÉS

TEVE

SZEMŰ

HALÓRIÁS

de szó lesz még ejtve

büszkefejű s észjárású Hínárgúnárról, Jávororoszlánról, ki magát disznónak vallja, Simakockafejű Bogárhörcsögről, a Hízelkedő Cicáról, az okos lanyhaszemű Hirtelenjáró Ringómacskáról, Könnyűvérű Bozontfejűről, Bajusz Bogárszeműről, aki olyan szépen mosolygott akkor, a hosszúhajú kedvesszemű Rücsökbőrű Őzszakállról,

és még sok másról.

Itt fogjuk látni Nyuszit, kinek fülei hosszú utaknak is legvégén hirtelen nagy megdöbbenéssel merednek hegyessé, s maradnak is úgy azok jó hosszú ideig, egészen addig, míg sikerül két lábon bizalommal földet s eget járnia.

Igen, Nyuszi ezúttal is orránál fogva vezettetik, s hiszékenysége okán jár pórul, de ennek árán lesz győztes is, bár csak a végén, jaj, nagyon hosszú az út odáig, s aki becsapja őt nem más, mint Teveszemű, aki bizony szavát nem tartotta. Teveszemű itt gyávának, s jellem felől igen sántamókának bizonyul.

Nyuszi ugyan ázottfűtött s alázottfülűn,

mégis győztesen, Teveszeműt hátul, s igazát magával, otthagyja őt. Viselkedése méltó volt hozzá.

A végén már az öröm sem fúl ürömmé, és Teveszemű itt bár leplezve, mégis hivatalosan, bocsánatot kér.

Ebben a mesében Nyuszi tehát végül (de ez csak a legvégén) győzni fog, s még a hatalmasok is (egész erdőbírasereg) megbicentik fejüket, s kezet fognak véle. Azok is kik annakelőtte nem átallottak ellenségesen vélekedni róla, most majd szürkeűző csöndben mereven lesve figyelik mozdulatát, mintha minden egyes megszületni kívánt szavát (s azt külön bátorítva) csalogatnák, bár Nyuszi fél s remeg is, s ettől csak magamagának beszél, mégis bátran, mert már érezhető, hogy eljutott hozzá a szeretet szaga, s mikor vége, ez illat maga a paradicsom, Nyuszi repdes az örömtől, körüle minden ittas a fénytől, még a sorsnak utoljára könnyes szemmel megköszöni, hogy megadta neki, s hogy eljuthatott az emberekig. És hosszasan csillogófényű szemmel beszél hozzájuk, mert most már biztos benne, még hacsak pillanat erejéig is, hogy eljutott szívük mélyéig.

És Nyuszi erre vágyott. Hogy meséiben titokban őt is felfedve, s általa vezetve más is felfedezze önmagát.

Most úgy érzi majd, ez sikerül neki. Bár éppen büszkefejű Hínárgúnár egyszer még próbálkozik azzal, hogy rosszat tenne, kísérli is azt, hiábavalón.

Körötte mindenki védelmezi Nyuszit, ki ettől még jobban lesüti szemét, s Gúnárra ő nem emeli tekintetét. Így csöppet sem védekezve marad ugyanott, s remegése is csak attól, hogy győztét érzi, s hogy körötte más mindenki jó, és érti őt, s figyelmes, gyöngéd is, csak Hínárgúnár nem akarja, Nyuszi nem érti miért, előbb sem sehogy nem értette, így a levegő még csöndesebbé lesz, azok büszkefejű szavát vágva tesznek még nagyobb csöndet újabb nyusziszóra várva, így büszkefejű kelletlen-kénytelen szándékával saját szavába harap. Nyuszi minél erősebben érzi, hogy győz, annál szerényebb s csöndesebbé lesz, és a levegő is körüle érezhetőn lesz ettől fokoztosan szeretetteljesebbé. Nyuszi nem néz a szemekbe, titokban magára vállalva azokat, láthatatlan kezekkel simogat. Csak mikor bátorítást kap, nyílik fel tekintete.

Mert Nyuszinak szüksége van arra, hogy szeressék. Ettől maga is meglepődik, s attól, hogy ez mind belőle, még inkább csodálkodóba esik. Hogy a rejtélyes sors mégiscsak vele. De ide csupán a végén jut, igen soká, mégis a jutalom így még nagyobb lesz. Ám mindaddig nagyon hosszú, küzdelmes s viszontagságos az út, míg Nyuszinak megadatik, hogy ide érhet.

Az első odvezető út.

(ahol Nyuszi csupán biztató szavakra talál,

s nem is sejtheti még,

hogy jóval később, egy második út végén

rá mi vár)

Nyuszi boldogan szeli talpaival az utat, talán a nap is kedvére van, s hangulatserkentőn mellészegődik. Kora délután lehetünk, délből kora délutánná, s közben csakúgy röppen az idő, minden fény és reményittas, s csodamód az út igen rövidnek tűnve, Nyuszi ennek megfelelő módban tűnődve, gyorsan is odatalál.

A szám is egykettőre előhozakodik, s csöngettyű, majd idevezető lépések, s a biztató hang Teveszeműben, személyesen:

– Szervusz, Nyuszi!

– Szervusz, ... (s nemsokára már fent)

– !Gyere foglalj helyet. Na mutasd, s mesélj.

(s Nyuszi mesél s mutatja)

Közben Teveszemű teveoktatón magyaráz, mesésen beszél, szavai igen kecsegtető s dicsérkedő szépek, mintha csak Nyuszi gondolatait formálta volna szavakba. De még annál is élethűbben szavaltak.

Nem csoda, áhitattal hallgatja Teveszeműfeleség is ez angyali beszédet, költeményt. Néhol még egyet-kettőt ő is szól, jól láthatóan neki is kedvére való a mesenyusziszöveg.

(Megjegyzendő: Halóriás szavai igen komolyak.) Nyuszi előbb lélegzet nélkül figyel, és nem összeráncolt homlokkal, és félrebiccentett fej nélkül, egyenesen és pici mosolyszeglettel dugva. Még a tekintetnek sem kellett merevedni. Mert már biztos volt az, hogy minden jó így és félni sem kell.

Majd miután illőn, a kellő idő letelik, Nyuszi szépen megköszön. S illedelmes mosolyokkal búcsúzkodón, elégedetten távozik. Úton hazafelé olyan hevesen boldog, hogy s még a járművekre is fordítva ülve, csakúgy nagy örömben repdes.

Hát igen, Nyuszi minden szót s annak ízét bekebelezett, azokat teljes valójában s velük való hitben raktározott, s most mérlegelt.

A varázslattól fűtve végül szinte hangosan kimondva emígy nyugtáz:

– Ez a mai nap örömteljes nap volt.

(s végső határozatra jutva) – És nekem még szólnom sem kellett.

Mert Teveszemű Halóriás olvasott akkor Nyuszi gondolataiban. S úgy tett, hogy az Nyuszinak is legjobb legyen általa, ráadásként hozzátoldva:

– Bármikor Nyuszilányka segítségre szorulnál, csak bátran fordulj errefelé mifelénk, szívesen segítünk mi rajtad, s hátul, csak félig bátran s félig látszva, mintha mindig úgy és ott, Teveszeműfeleség is nyújt egy aprócska szende mosolyt.

De akkor hogyan történt később?

A második odavezető út.

(ahol Nyuszi már bírálatért keresi fel Teveszeműt,

a cél tudatos és határozott,

a dolog itt már hivatalos kimenetre vár)

Hát lássuk:

Nyuszi most lépteivel még örömnek is örömétől duzzadva szeli gondolatból gömbölyödő tappancsaival (merthogy neki még lába volna) az utat:

öröm üröm

döröm büröm

sejrá türöm töröm

(dorombolja danolva s szökdécselve)

De nem sokáig ám, mert itt is, ott is felbukkan az akadály. Közben próbálkozik, s igen nehezen tájékozódik:

–döröm büröm... de eltévelyedésről szó sincs. Még. Bogoz itt is, ott is, mígnem sikerül.

Közben gyorsan sötétül, s egyre sötétebbé lesz. Nyuszinak való félelme belészáll, s kísértni kezdi. Mire gondolkodóba esne, nem sok idő rá, sietni kell. És mégis. Bár helyzete irigylésre, hisz boldog és reményteljes út elé nézve,

lássuk most, mi is a valóság.

Nyuszi minél tovább halad,

(és most egyre közeledőben)

s az út is egyre hosszabban előtte, mintha mindig ugyanott, ugyanaz,

mikor titokzatos móddal rohanja meg a félelem, és azontúl minden egyes lépés újabb s újabb félelmet idéz. Közben ráhorgonyodik a bizonytalanság, s ülepszik meg talpán is.

(tekintetünk itt Nyuszi ijedt szeméről hirtelen talpára esik)

És mégis tovább kell haladni. Már nem lehet megállni.

Mint az később kiderül, Nyuszi aggodalma nem véletlen kerekedik köréje otthont ütve, veszélyt jelző lépésfokokkal mérve.

… és akkor Nyuszi tovább néz balra

(ez még biztos nem az ,

néz jobbra,

... hisz ez mesebeli kastély! ... ( ?s még mindig csak 119)

–Ó jaj, de hiszen fordítva indult,

...a végtelen hosszú utca másik oldaláról.

Igen, rossz helyen szállt le az utolsó nyuszijáratú járgányról, és már jóvátehetetlen. Minden visszafordíthatatlan.

Választani nem lehet, menni kell, előre.

Aztán egyik mesebeli ház, majd másik, s innen már akár balra akár jobbra, nincs más, mint fényben izzó csodapalota. Mintha csak varázserők vezérelték volna az idevezető útig.

(Nyuszi félelme olykor elkalandozik, de a vészjelző nem múlik.)

69...65..., aztán a túloldalon:

…biztosan ilyenben lakik ő is, talán igen, éjszaka itt minden ház csodapalota.

De a szám még mindig messze. Szíve egyre zakatol: 49, 47....

És itt van, itt kell lennie, csak éppen a szám nem látható. Kicsit vár, s már alig hiszi,

valóban az. De ez a mesebelinek vélt kastély már nem az a mesei. Sötét, épphogy pislákol amott hátul aprócska fény. Mintha kísértet járná. Nyuszin végigfut a hideg, igen, ez a ház nem vár senkit. Mintha sosem is várna. Most, vagy máskor.

Jobbról-balra hüvelyknyi halovány fény. Nyuszi maga sem tudja, bánja már hogy eljött. Valóban félt.

És csönget. Nem tudni, a csöngő valóban jelez-e. A válasz várat. Nyuszi már nem számít semmi jóra. Akár történik valami, akár nem. A fényfoszlány közben megremeg, apró emberke jön ki rajta s halad lassú nehéz léptekkel idefelé.

Ajtó nyílik, majd:

– Jó estét kívánok...

– Jó estét, ugye ... s kérdi, hogy Teveszeműhöz-e, merthogy ő nem tud róla, és hogy máskor azt őneki bejelentik. Bejelenteni? Hiszen ő bejelentésre jött. Hogyan máshogyan... de ezeket mind csak magában, szó nem jön szájára.

Fúrcsamód idegenség árad mindenhol. De már Nyuszi vissza nem fordulhat.

És így tovább ugyanilyen lassan s vontatottan történnek tovább a dolgok.

És várni kell. (ez még így is lenne rendjén jobb helyen) ... de aztán üresség és csönd. Teveszemű nem jön.

Nyuszi ugyanott áll, ahol első alkalommal, csak most minden valahogy szemben, ellene. Körülnéz, de a tárgyak már nem viszonozzák barátságos tekintetét.

Aztán sokára lehozza magát Teveszemű méltóságteljesen.

– Szervusz, Nyuszi.

(de már közelsem barátságos a hang sem, mint annak előtte volt első alkalommal)

– Szervusz, …

(s hűvöset borzong Nyuszi is magán bátortalan, s mert jövetele kéréssel, félelme mégjobban megnő.

…ülj ide nyugodtan, –folytatja Teveszemű hidegen s kimérten,

(a hangban zavar, s mintha ettől sietne is)

Nyuszi ugyanoda ül, mint első alkalommal.

A levegő is nehézkes és rosszat sejtet.

De lássuk most mégis hogyan bátorodik:

Íme a KÉRÉS, melyre való választól Nyuszi fülei hamarosan dermedve merevednek.

(kishitű, szenvtelenül gyáva, ostoba válasz)

Nyuszi mindenekkel együtt és már beletörődve, bár félszegen, belekezd:

– Azért jöttem Hozzád,... (Halóriás Teveszeműnek szemébe és egyenesen), bíráknak bírája, hogy ezúttal már tervemnek írásoddal s pecsétjével hivatalosan is nyomot adjál a mesebíráknak birtokába.

Csúszóarcú, avagy Csupaszarcú Teveszemű (Nyuszi ezt csak most kezdi észrevenni) már zsákutcából menekülne, és most botladozva szabadkozva keres:

– Miért ... (kicsit meggörnyedve, s félig próbálkozva egy-két méltatlan érvvel, aztán sehova se jutva) ...akarsz te a nagyokkal... – folytatja Teveszemű, és igen nehezen indokokat keres.

(s Nyuszi innen nézve tekinthető akár riválisnak is, hisz titkon Teveszemű éppen arra készült, hová Nyuszi is kívánta tervét juttatni, pedig hol van ettől, s milyen más úton ő...)

Bár egyik sem sikerül nemhogy meggyőzőnek, de még az illő helyzettel is hányadára alacsonyodva.

– És hogy csak tanulni szeretnél... (!)

(Hm. Ha csupán tanulni szeretne Nyuszi, úgy semmi baj.)

De még választ sem várva (ő is valahogy sehogy sem jól benne magával),

vált:

– És még meg is kellene ismernünk!! – itt már kihívón békétlen bizonytalan arc.

Nyuszinak sem kell több, azonnal hirtelentekintetűvé lesz, s így egyenesen teveszeműbe:

– De hiszen a könyv... és a múltkor...

(ez már csak gondolva, s reménytelenül összehúzódva, döbbenettel arcán)

És csalódás. De hiszen ez a Csúszószemű őt becsapta. És már látja, hogy tehetetlen.

Most már bátrabban folytatja:

– Hiszen énnekem a könyvről, s nem rólam!!!

(Nyuszi azért itt mond még egyet s mást, bár itt még szerényen s türelmesen) Csalódottságában már csaknem kimerülten, mire teveszemű gyors reakcióra váltva, szavaival is hirtelen:

(hangja már kemény, módszere méltatlan s közönséges)

– Ráadásul ez a könyv nem is jó! – és így tovább folytatja.

Itt csak szerényen teszem hozzá, Teveszemű most ugyanarról a könyvről beszél, mint első alkalommal. Amikor egekig magasztalta. Most, amikor a hivatalos írást kellene adnia, meghátrál. Megtagadja a pártfogást, meghamisítja régi szavát. Márcsak a bosszú fűtheti. S Nyuszi innen már nem szólhat. S mire halfejű erkölcstelenné lenne, Nyuszi fülei fölmerevednek, s egy szempillantás alatt fölröppen ült s kényelmetlenül kelletlen helyzetéből, minden benne helyére billen, s ügyesen sietős léptekkel távozik. Bár reszket s remegve, lépései közben kifelé lassan fellélegzik. Megkönnyebbül, mégis színe fehérré lesz, majd nem vörösen (ez csak később, mikor újra játszódik otthon a történet fejében, lesz, de akkor sem dühtől, inkább teveszemű helyett szégyenkezve) továbbmegy.

Igen, jól hallottátok, Nyuszi a vélt Teveszemű helyett röstellkedett.

Na de folytassuk csak Nyuszinál.

Istenem (s Nyuszi valóban segítséget kér):

… de hiszen igen, valóban, Teveszemű ugyanarról a könyvről... De hiszen... ez lehetetlen. Ilyen nem történhet.

(és gondol mindenfélét, de kimondva nem tesz)

Majd visszajátszódik előtte távozása, hogy jól cselekedett-e, s hogy az úgy méltó-e hozzá...

És akkor újra látjuk amint feláll és ugyanolyan nem vörösen s csalódottságában hirtelen döbbenettől merev léptekkel, maga sem tudva mikor, s hogy félelemmel-e, távozik.

Teveszeműnek nincs bátorsága utána menni, és Teveszeműfeleség is szégyenkezve s alázva (hisz mindent hallania kellett), szomorú lehet. Ő olyan tisztaszemű volt. Talán Nyuszi most ebben a pillanatban sajnálja is őt.

De vajon igaz-e hogy így érez. S hogy így kell éreznie.

Igen (emlékezik vissza Nyuszi még később is), ő tisztaszemű volt. És ártatlan. És újra valóságos sajnálatot érez.

Végtére is Teveszemű túl kicsi volt. Hogy vállalhatott volna... Így hát egyetlen menedék maradt számára: elutasítani.

Ez a megalázó eset végére tehát Nyuszi sírást visszafojtva, zaklatott állapotban tartott haza.

Aztán már otthon.

És ezután sok idő telik el,

míg eljön a pillanat.

Amikor Nyuszi bizonyít.

Most tehát már itt vagyunk. Óriás épület, mindenhol ajtó, le-fel

oda-vissza járó emberek jönnek mennek távoznak.

Nyuszi előbb bizonytalan, izgatottan áll, ül, fordul, s vár. Hiszen semmi nincs kedvére. Mintha sorsa ellene esküdne.

De aztán minden helyére tevődik, s beigazolódik.

Nyuszi győzni fog. Erre utal már minden (ez még kicsit később), ami Nyuszit körüljárja.

Előbb szűkös (itt még bizonytalan), majd tágas helységben vagyunk,

Nyuszi oly zavart, hogy eltévedt dolgait s gondolatit utána hozni s vinni kell,

és figyeli is már mindenki őt, és tesz kedvére, itt már minden lépése figyelve, s akad még olyan is ki követi,

gratuláló tekintetek elöl-hátul,

aztán bekísérik,

előre tessékelik (ilyen sem volt még Nyuszival felőlük),

és Nyuszi innen már első széken ül.

Hirtelen elmúlik minden feszély, s nyugodttá lesz, végtelen könnyedtté, s innen mintha már egy hatalmas erőgombóc költözött volna belé, vigyázva minden gondolatit.

Hihetetlen. Nyuszi egyáltalán nem fél. Talán még soha nem történt ilyen csoda vele. Vagy talán egyszer, nemrég, …de az más mese.

Érzi hogy nyert, szinte most mintha minden csak őérte. A levegő babonaízű,

s mikor rá kerül a sor, csönd lesz. Mindenki rá koncentrál. Nyuszi lehajtott fejjel lassan beszélni kezd, de előbb pillanatra felemeli, minthacsak tekintetével kérne elnézést, s hogy jelenlétével időt vesz el tőlük, mintha csak azért tenné, hogy bocsáttatást nyerjen hozzájuk s meghallgattatást, s ezen maga is meglepődik, s hogy milyen halk és szerény, aztán elnézést kér, hogy csak így sikeredett, s nem úgy hogy szerette volna, dehát ennek sajnos már így kellett lenni, s közben annyira halkan beszél, hogy kérik, emelje meg hangját, aztán ő ugyanúgy folytatja, s ettől a csend jegesen síkos, s fényessé lesz. Tiszta gondolatok szállják meg Nyuszit, s őszinte. Mintha nem oda beszélne. Nem hozzájuk.

És hatalmuk felett. Annyira, hogy még közben, s aztán később is, maga is megdöbben. De hiszen ez ő lenne? S az erő ami benne. Hatalmas. És Nyuszi mindvégig lesütött szemmel beszél. Néha kezére néz, s látja hogy remeg. De ez is mintha nem az övé volna.

Lassan, néhol akadozva, s meg-megállva zavarában, ilyenkor felnéz s bátorító tekintet talál, bár ez az arc nem ismerős, a tekintet mégis közös gondolatban találkozik, mintha immár együvé szerződtettek volna. Talán ez az ismeretlen tekintet adott erőt? A vetítőteremből? És aztán most itt? Ki ő? Ki lehet?

Mindenesetre Nyuszi már folyékonyabban (s nem gyorsan) formázta szavait, s mindenek között azt, hogy csalódott. Már nem hisz a hiú mesékben. A Nyuszimesékben. Azok becsapták őt. A valóságban Nyuszi aprócska s tehetetlen, esetlen s magányos, és csak egy áldozat. S ha valaha még mesél, akkor ez a Nyuszi mesél.

Lehet, hogy ez a Nyuszi egyszer mégis boldog nyuszi lesz? És akkor majd boldog meséket mesél?

Aztán befejezte.

Nem beszélt sokat, csak amennyit elvártak tőle.

És... emlékszik vissza, Jávororoszlán, ki mint disznó nevetve nevezve magát igen egészséges, beismerő könnyed humorral szólva, és láthatóan boldog is volt, igen hízelgőt mondott. Bátorítón, ami tőle nemigen hallható. Valami olyat, hogy kellemesen csalódott, és hogy jó volt.

Mást is. Más.

És aztán Hínárgúnár, aki még egyszer, mint többször is annakelőtte Nyuszi háta mögött, megkísérelt kegyetlen lenni, hiába. Kísérlete kudarcba lapult, s beszéde érvényét vesztette.

Véleményére ugyanis senki nem mutatott együttérző arcot, s mi több, csak félszava kapott hangot. A másikhoz közel már nem juthatott...

És Teveszemű még felolvasott. Hosszan, Nyusziról. Kelletlen bár, micsoda sors, neki adódott fölolvasásra...

És a kézfogások. Bajuszbojár Bogárszemű, akinek oly nagyon tetszett a nyuszimese, s akinek Nyuszi bírák közt bírának beszélt, fel-felnézve tekintetével talákozva, s aki igen jól láthatón elégedetlen volt s szemeiben dühös, bírótársai végdöntével, s Nyuszi nevét véletlenül előre olvasva elnézően zavartan hátranézett ... Jávororoszlán felé, s bátortalan nyújtott (s távolságot tartva) kezet, ezért. Mert tudta, mint ahogy mindenki, azt amit mindenki... és Bajuszjávor (aki disznónak mondotta volt magát bírkái s bírái egészséges örömök s nevetések izgalmával) unszolva tessékelte (ahogy mindenkit s mindenki tette) Nyuszi felé, s hogy kezet fogjon. Azt hogy ő ki volt, Nyuszi nem tudta, csak azt hogy jó volt, hogy itt lehetett.

És Kedvesszemű Őzszakáll, aki tekintetével jelzett Nyuszi felé kedvesen, és figyelmeztette táskájáról, s hogy az ugyan ottmaradt gazdát várva... nos ezt a fejet Nyuszi már nem feledi.

Aztán tekintetek és Bozontfejű, aki Nyuszi lépteit ellesve követte lépésnyit, s közben sandított (még Csillogószemű Őzikehajú felett is)...és Eszes Ringómacska, aki elérhetőségért járt Nyuszi felé, és még segítette is őt, máskor is annakelőtte, s igen jó volt,

és a másik, Hízelkedő Cica, ki szóba elegyedett Nyuszival és az a harmadik,

na és az a furcsa bűnbánó (?) tekintet, Kedveskedő Bogárhörcsög, akinek látható csalódottság ült arcára, az a régi pillanat... mikor segíthetett volna. Most ő is...

...bár zavara érezhető volt, Nyuszinak mégis jólesett.

És Teveszemű csaknem bocsánatkérőn Nyuszihoz, s kezet fogva.

És a hazautazás... Nyuszi boldog volt.

És valóban. Hiszen csak bizonytalanok voltak. Hiszen csak nem ismerhették...

S útjaik elváltak.

Így utólag Teveszemű tettét ma már alig hinnénk…

De a mese titoktartó.

(1997 március vége)

3. fejezet

2008-06-15T18:11:00.001+02:00

MEDVE

MÉLA

MACI

Most Mélamaci és Nyuszi röpke barátságába pillanthatunk, s ott vagyunk, hol csupán innen, Füles, azaz Nyuszi szemével láthatunk.

Mert onnét újabban semmi kilátás.

– Tudod Füles, én kedvellek téged, csak ne lennél ilyen túlságosan önérzetes, együgyű s magadnakvaló.

- mondja mintegy magában mélázva Medvemaci.

De kimondva azt ő nem teszi.

Ha tenné, nem is lenne tovább Mélamedvemaci.

S megy, ütemesen siklik tova minden lépéssel. Siet. Akkor is siet, ha ül. Ha élesen s habosan (komolykodó nézés, göndör haj), akkor is csak le-fel jár, és ez olyan megnyugtató. Mert közben zavarodottan s csendben elfigyel.

Füles már ezt is kitanulta.

De hála hogy Medvemaci méla, s így csak rohanva dühös, és távol... így ezáltal nem is értheti. Mellesleg sem jelzőtábla, sem semmi.

És azért mert távol, Füles csak így kedvelheti.

– De azért jó vagyok, Medvemaci, és okos is. Tudom minden gondolatod!

- héjázva egyenesedik ki Véznafüles, s aztán egyhamar elbátortalanodik.

Alig van ideje újra lesütni szemeit.

S tovahalad Füles is, szépen, és csöndesen figyel. És mosolyog. Mindenhol. Sötétben, világosban, még hoppikékben is mostanában csak mosolyog.

–Én azon a helyen maradok. Én azon a...

-mondja ismét csak magamagának Mélamaci, menés közben,

azonban csak úgy teszek, mintha …

sértettségében ettől kicsit köpcös is lesz, s pillanatra nem igaz, aztán jelzőlámpák ...

hamisan kijelez… (pedig ő nem úgy akar),

majd szerényen (vagy kacéran?

Eltűnik.

– Én ott hol voltam lépegetek, lépegetek,

de mindig megtalálsz ott, ahol éppen akarnád ott hol én akarom,

- mondja minden alkalommal Füles,

mellesleg mindenhol megtalálsz - teszi hozzá,

és mindannyiszor tekintetével igen erősen néz Mélamaci arcába.

Mert te Mélamedvemaci vagy.

Mert ha például csak egyszerűen maci volnál, akkor csevegő vagy néma maci volnál.

És egyszerűbb.

Akkor még írni sem kéne. És minden jó lenne.

–De nem baj, így is nagyon jó, csak nézzél már valahogy a szemembe!

(Mélamedve elhaladóban maciként, Füles nógatva megsimogatja kabátja vállát.)

És mindketten csalódtak. Mert Medvemaci mélának, Füles pedig véznának született.

Pedig Mélamaci igen jó… és ezt Füles is tudja.

________________________________________________________________________________

–Dehát ebben a mesében mi történik? -hangzik el végre végül Medvemaci hangja.

És a telefon dühös.

Nahát ???

-ez a maci mégsem a méla …

(1997 tavasz)

képes történet / filmterv előzetes

2008-06-13T19:05:00.001+02:00

2002, NKA Mozgókép Kollégium, forgatókönyvírói támogatás

NYUSZI
ÉS
FARKAS

Kicsi ház, kicsi szoba.

Nyuszi tevékenykedik tanyáján.

Nyuszi magányosan, ám igen boldogan éldegél kicsi házában. Örökké jól elvolt szorgosan dolgozkodva ügyes-bajos teendőivel. S ugyan ha voltak is körülötte, néhanapján, azok mind megközelítetlenségét csodálták.S így ahogy telik az idő, megelégeli, hogy őt mindenki csak féltve őrizgeti, s így való gondolkodóban, s az igazat megvallva, még boldogabb lehetne, helyeslőn egyetértőben magamagával, ha örömén jó baráttal osztozhatna.

S mitnem hoz a sors, egyszercsak úgy jó sokára ––––,

kopognak.

Farkasforma érkezik.

(Nyuszi kicsit megdöbben, vagy inkább csak meglepődik.

– Nyuszi, ha beengedsz, nem bánod meg. Segíteni fogok a dolgaidban, és igen jól megleszünk. Meglásd, nagyon jó farkas leszek.

(gondol egyet Nyuszi, úgysem segített ő ekkorát még senkifián, hát mi baja eshet, ha jót tesz egy ilyen farkason. Eddig úgyis csak mindenhonnan menekült, vagy szép csendesen elillant.

És Nyuszi beengedte.

Így hát a napok telnek,

immár kettesben.

Aztán sok idő telik el.

Eleinte szépen éldegélnek. Farkas is úgy tesz, hogy mondotta, és igen jól elvannak.

Nagyon, nagyon boldogok.

Farkas barkácsol, s igen tehetségére való minden munka. De ezek a dolgok mind olyanok, amikből nem tellik fogának való falatra. Kezdetben még munkálkodik is igen nagy igyekezettel magaformán maga falatjáért, ami nála nemigen járta, de sokáig ő azt bizony nem bírja.
Farkasnál nemigen járta a falatért való munka. Nem volt sem talpára, sem ínyére az ilyesfajta. Pedig milyen, de milyen tehetséges farkas volt.

Legalábbis nyuszi így hitte akkor.

A bajok hát ekkor kezdődtek.

Farkas henyélni kezdett.

Aztán mérget inni. S szeme fokozatosan vált csillogóvá, keze súlyossá, lába bizonytalanná. Agya elszállt.
Nyuszi megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Farkas eddig bizony csak jó oldaláról kecsegtetett feléje. Nagy igyekezettel. S hát igazából jó farkas volt ő,
hitte nyuszi újra, s újra,
csak hát lusta. Azt tett, mi kedvére járt, de ebből ugyan koplalni kényszerült.
És így esett, hogy elkezdett hát Nyuszin élni.

Bár akadtak már kezdetben fúrcsaságok Nyuszi számára Farkas cselekedeteiben. Miközben szőrnyűséget szőrnyűségre halmozott meséiben, amitől Nyuszi már magában igen megdöbbent, hát még hogy Farkas élesfogú késsel kezében játszadozott meséi közben. Aztán mert Nyuszi félt ettől, hát leszokott erről.

És ki tudhatta... Hogy Farkas egyszer még úgy istenigazából ezzel félemlíti meg Nyuszit, hogy tőle idegen dolgokra őt kényekedvére bírja.

–Vagy szeretsz Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is.

De ez csak később, mert azontúl jajj! Nyuszinak minden nappal és éjszaka.

Nyuszinak tehát napról-napra egyre gyanúsabbá válik Farkas.
S Farkas is észrevéve hogy Nyuszi rájött a turpisságra, s hogy istenigazából csak most vált igazi farkassá, hát mindent kitalált, hogy maradásra bírja Nyuszit.
Kezdetben csak okolva, hogy nem szereti őt, és hogy fennhordva orrát lenézi. De aztán... és akkor félelmetes idők következnek Nyuszira.
És Nyuszi mindenek ellenére mindent elkövet, hogy Farkasba hitet öntsön. Hiába.

Farkas lusta marad, és csak újra meg újra Nyuszit okolja.

De Farkas módszerei,

eleinte csak furfangos ötletek, aztán már kellemetlenül bátrak,

nem találnak horgot Nyuszinál. És Nyuszi ezt Farkas tudomására hozza.

Farkasnak éppen ez kellett.

Mintha csak erre várt volna.

És akkor egyszercsak teljes erővel,

mert Farkas ekkor már erejével próbálkozott,

ragadja meg a mit sem sejtő vézna Nyuszit:

–Tőlem ugyan el nem mész!

!!! A föld alól is előteremtlek, ha kell, hát erőszakkal.
És Farkas így is tett.

Első alkalommal maga is megdöbben tettén.

Szégyenkezve távozik Nyuszi néma, kerekre nyílt szemeitől.

S aztán kiskutya, madárka, cica, kisnyuszi ajándékkal ajtóban esedzik bocsáttatásra.

Nyuszi elsőre megszánja Farkast.

De eljön másodszor:

–Nyuszi engedj be, kérlek...

s aztán hogy nem bocsát, hát őrjöngve rúgkapál, míg óriás mancsával célt nem ér.

Jajj, ezek a mancsok! Ezek az idővel megfeketedett mancsok.

Nyuszi fél, egyre jobban fél.

S harmadszor, s úgy negyedszer már bocsánatot sem kér, s hatol ajtón, tetőn, ablakon.

Ekkor Nyuszi nagyon, nagyon fél. És segítségért kiált, de mert senki ki segíthetne, kénytelen saját maga megküzdeni életéért.

Farkast rábeszéléssel próbálja jó útra téríteni. Szegény, hiszékeny Nyuszi. Hiszen ezzel az oktató módszerrel Farkast csak még jobban felingerli. De mit tehetett. Olyan gyenge, és félénk volt. És mindig, örökösen a jóban bízott. Nem erre a világra teremtették.

És Farkasnak csak egy jó pofon kellett volna.
–Farkas kérlek, ne bánts, nagyon kérlek.

(előbb csak bátortalan, hisz maga sem hiszi azt ami vele történik.

De Farkas hajthatatlan, s szikrázón csillogó szemmel,

ettől még jobban felizzva,

ragadja meg Nyuszi karját:

–Úgyis az enyém leszel! Senkid nincs rajtam kívül! Azt teszek veled amit akarok! Senki nincs ki segítene rajtad! - s ragadja hol tudja.

Enyém leszel, Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is velem! –ismétli mint mindannyiszor, magánkívül.

(Aztán...

hídról lelógatás, száguldó járgány alá lökés, fojtogatás... és mi minden más életveszély.

–Éntőlem nem fogsz elmenni, úgy éljek!

És Farkas így is tett.

Újra.

És senkifia nincs, ki segíthetne Nyuszin. Hiába kiált.

Minden. Minden hiába.

És Nyuszi még próbálkozik Farkascsaláddal már alíg élettel testében, lelkében, hogy segítsenek Farkasfiukon, merthogy az eszét vesztette. De Farkascsalád csak ráförmedt Nyuszira. Dehogy segítettek ők. Még saját fiúkon sem.

És mikor már alíg lélegzik Nyuszi, mer segítséget kérni. Nyusziapa pillanat alatt ottterem, és megmenti Nyuszit... ez a pillanat mellesleg egy egész nap, hiszen Nyusziapa nagyon távol...

Aztán már Nyusziapa és az erdőbírák. Kékruhás, Nyuszitól oly idegen világ.

Nyuszinak immár hogy életben maradhasson nincs más választása. De ekkor már azt sem tudja hogy ki ő, és hogy ez vele történik-e, vagy valaki más költözött belé.

Annyira idegen ez a világ.

Elsőre Nyuszitól mindenki csak bizonyítékot követel.

De hiszen hogyan?... Honnan bizonyíték?

(szegény.

Így Farkas még jobban nekibátorodik:

–Látod, úgyse segít senki, megmondtam. Azt teszek veled mit akarok.

És ekkor Nyuszi hitét veszti. Hiszen ha még az erdőbírák se, hát akkor kihez forduljon?

S csak sír, és sír.

Pedig Nyuszinak annyi de annyi tennivalója volt akkor.

… És akkor újra erdőbírák.

De ekkor már nem érez.

És később már olyan, mintha csak olvasta volna. Vagy valamelyik másik életében. Vagy csak egy rossz álom. Nyuszi már nem tudja mi a valóság.

És Farkas megfélemlíttetik.

De eljön nemsokára Nyuszi ideje is.

Farkas még ugyan sokáig próbálkozik, farkaskezű írás halomra, gyűrű,

s még mi mindenre bátorkodik szemrebbenés nélkül,
… és aztán nagyon sok időre jön Farkas gyógyulása.

Tán még bocsánatot kérne...

De Nyuszitól távol, minden mintha nem vele történt volna. Mintha az ő bőrébe valaki más költözött volna.

Igen, mintha álom.

Nem ismerte meg Farkast. Farkas hiába ragadta meg kezét, élettelen volt. És Farkas is megszűnt ettől létezni. Tán még ma is bűnhődik ha él.

S Nyuszi ki tudja, ma már boldog. És szabadon él.

És örül a napfénynek, és nem fél az esőtől, és a sötétségtől sem.

Nyuszi létezik.

Így ezentúl vele bármi történhet. Egy másik életben.

Azt talán sohasem tudjuk meg.

(1996 tél)

2. fejezet

2008-06-12T18:50:00.001+02:00

Rózsaszínnyuszi és Feketefogú Farkú s Kezű Farkas története,

azaz:

NYUSZI ÉS FARKAS

Az a mese, ahová ezúttal Nyuszi kalauzol bennünket, hivatalos formában is megtalálható. Valahol...

A mese tehát innen nézve is hiteles.

Íme hát most Nyuszi,

aki ezúttal hiszékenységétől vezettetve

esik kegyetlenség birtokául,

áldozatnak prédájául,

egyszerre vesztve álmát,

életvidám szabadságát,

teli öröm pajkosságát,

s annak mindennemű birtokát.

Szép oldalát, akaratát,

minden szabadságát,

időkből időkben megveszett

Feketefogú s Farkú Farkas börtönében.

Egyik pillanatról a másikra esve bele egy tőle idegen, még a legkegyetlenebb mesékből sem ismert világnak kellős közepébe, az őt körülölelő szeretetekből táplált s környezetétől ápolt, szépen építgetett álom, mesevilágból. Abba, ahol a jól ismert "jó tett helyébe jót várj" hamisan szól, sőt, sehogyan sem szól. Nyuszi tehát itt, ebben a mesében csupán jót tett. S isten lássa lelkét, vétke csupán ennyi volt. Mert abba a világba, ahol találja magát, a jótett bizony végzetes. Nyuszi itt olyan csapdába esik ugyanis, ahol saját életéért kell megküzdenie. Jótette hát, kis híján életébe kerül. Fúrcsa egy világ, gondolhatnánk, s Nyuszi sem másként. Csakhogy ekkor neki még nincs ereje ilyesmire gondolni. Így tehát szelíd eszétől mit sem sejtvén, bizalma bizony megfeneklik.

Nos Nyuszi, egy teljes éven át szorgoskodik azt kiváltani, megmenteni (most itt életét mentjük majd, akárcsak az igazi mesében), miközben másikat, egy kegyetlen bűnt bűnre követő, minden darabjában összetört s romlott életet feloldozni igyekszik maradék erejével, hitével új életre éleszteni, s a tovább pusztító bűntől megóvni. Távol s egyedül mindenfia segítségtől. Olyan megpróbáltatásoknak válik itt mindenekfölötti hatalmában hőssé Nyuszi, hogy akármelyik igen bölcs tapasztalt békefi vagy bírának méltán szolgálhatna példaképül.

És mégis. Nyuszi nem ismeri sem a hőstettet, sem a büszkeséget.

S most ismerjük meg magát a történetet.

Kicsi ház, kicsi szoba.

Nyuszi tevékenykedik tanyáján.

Nyuszi magányosan, ám igen boldogan éldegél kicsi házában. Örökké jól elvolt szorgosan dolgozkodva ügyes-bajos teendőivel. S ugyan ha voltak is körülötte, néhanapján, azok mind megközelítetlenségét csodálták. S így ahogy telik az idő, megelégeli, hogy őt mindenki csak féltve őrizgeti, s így való gondolkodóban, s az igazat megvallva, még boldogabb lehetne,

helyeslőn egyetértőben magamagával,

ha örömén jó baráttal osztozhatna.

S mitnem hoz a sors, egyszercsak úgy jó sokára ––––,

kopognak.

Farkasforma érkezik.

(Nyuszi kicsit megdöbben, vagy inkább csak meglepődik.

– Nyuszi, ha beengedsz, nem bánod meg. Segíteni fogok a dolgaidban, és igen jól megleszünk. Meglásd, nagyon jó farkas leszek.

(gondol egyet Nyuszi, úgysem segített ő ekkorát még senkifián, hát mi baja eshet, ha jót tesz egy ilyen farkason. Eddig úgyis csak mindenhonnan menekült, vagy szép csendesen elillant.

És Nyuszi beengedte.

Így hát a napok telnek,

immár kettesben.

Aztán sok idő telik el.

Eleinte szépen éldegélnek. Farkas is úgy tesz, hogy mondotta, és igen jól elvannak. Nagyon, nagyon boldogok.

Farkasnál nemigen járta a falatért való munka. Nem volt sem talpára, sem ínyére az ilyesfajta. Pedig milyen, de milyen tehetséges farkas volt.

Legalábbis nyuszi így hitte akkor.

A bajok hát ekkor kezdődtek.

Farkas henyélni kezdett. Aztán mérget inni. S szeme fokozatosan vált csillogóvá, keze súlyossá, lába bizonytalanná. Agya elszállt.

Nyuszi megdöbbenve veszi tudomásul, hogy Farkas eddig bizony csak jó oldaláról kecsegtetett feléje. Nagy igyekezettel. S hát igazából jó farkas volt ő,

hitte nyuszi újra, s újra,

csak hát lusta.

Azt tett, mi kedvére járt, de ebből ugyan koplalni kényszerült. És így esett, hogy elkezdett hát Nyuszin élni.

És ki tudhatta... Hogy Farkas egyszer még úgy istenigazából ezzel félemlíti meg Nyuszit, hogy tőle idegen dolgokra őt kényekedvére bírja.

–Vagy szeretsz Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is.

De ez csak később, mert azontúl jajj! Nyuszinak minden nappal és éjszaka.

Kezdetben csak okolva, hogy nem szereti őt, és hogy fennhordva orrát lenézi. De aztán... és akkor félelmetes idők következnek Nyuszira.

És Nyuszi mindenek ellenére mindent elkövet, hogy Farkasba hitet öntsön. Hiába.

Farkas lusta marad, és csak újra meg újra Nyuszit okolja.

De Farkas módszerei,

eleinte csak furfangos ötletek, aztán már kellemetlenül bátrak,

nem találnak horgot Nyuszinál. És Nyuszi ezt Farkas tudomására hozza.

Farkasnak éppen ez kellett. Mintha csak erre várt volna. És akkor egyszercsak teljes erővel,

mert Farkas ekkor már erejével próbálkozott,

ragadja meg a mit sem sejtő vézna Nyuszit:

–Tőlem ugyan el nem mész!

!!! A föld alól is előteremtlek, ha kell, hát erőszakkal.

És Farkas így is tett.

Első alkalommal maga is megdöbben tettén.

Szégyenkezve távozik Nyuszi néma, kerekre nyílt szemeitől.

S aztán kiskutya, madárka, cica, kisnyuszi ajándékkal ajtóban esedzik bocsáttatásra.

Nyuszi elsőre megszánja Farkast.

De eljön másodszor:

–Nyuszi engedj be, kérlek...

s aztán hogy nem bocsát, hát őrjöngve rúgkapál, míg óriás mancsával célt nem ér. Jajj, ezek a mancsok! Ezek az idővel megfeketedett mancsok.

Nyuszi fél, egyre jobban fél.

S harmadszor, s úgy negyedszer már bocsánatot sem kér, s hatol ajtón, tetőn, ablakon.

Ekkor Nyuszi nagyon, nagyon fél. És segítségért kiált, de mert senki ki segíthetne, kénytelen saját maga megküzdeni életéért.

Farkast rábeszéléssel próbálja jó útra téríteni. Szegény, hiszékeny Nyuszi. Hiszen ezzel az oktató módszerrel Farkast csak még jobban felingerli. De mit tehetett. Olyan gyenge, és félénk volt. És mindig, örökösen a jóban bízott. Nem erre a világra teremtették.

És Farkasnak csak egy jó pofon kellett volna.

–Farkas kérlek, ne bánts, nagyon kérlek.

(előbb csak bátortalan, hisz maga sem hiszi azt ami vele történik.

De Farkas hajthatatlan, s szikrázón csillogó szemmel,

ettől még jobban felizzva,

ragadja meg Nyuszi karját:

–Úgyis az enyém leszel! Senkid nincs rajtam kívül! Azt teszek veled amit akarok! Senki nincs ki segítene rajtad! - s ragadja hol tudja.

Enyém leszel, Nyuszi, vagy meghalok én is, s te is velem! –ismétli mint mindannyiszor, magánkívül.

(Aztán...

hídról lelógatás, száguldó járgány alá lökés, fojtogatás... és mi minden más életveszély.

–Éntőlem nem fogsz elmenni, úgy éljek!

És Farkas így is tett.

Újra.

És senkifia nincs, ki segíthetne Nyuszin. Hiába kiált.

Minden. Minden hiába.

És mikor már alíg lélegzik Nyuszi, mer segítséget kérni. Nyusziapa pillanat alatt ottterem, és megmenti Nyuszit... ez a pillanat mellesleg egy egész nap, hiszen Nyusziapa nagyon távol...

Aztán már Nyusziapa és az erdőbírák. Kékruhás, Nyuszitól oly idegen világ.

Nyuszinak immár hogy életben maradhasson nincs más választása. De ekkor már azt sem tudja hogy ki ő, és hogy ez vele történik-e, vagy valaki más költözött belé.

Annyira idegen ez a világ.

Elsőre Nyuszitól mindenki csak bizonyítékot követel.

De hiszen hogyan?... Honnan bizonyíték?

(szegény.

Így Farkas még jobban nekibátorodik:

–Látod, úgyse segít senki, megmondtam. Azt teszek veled mit akarok.

És ekkor Nyuszi hitét veszti. Hiszen ha még az erdőbírák se, hát akkor kihez forduljon?

S csak sír, és sír.

Pedig Nyuszinak annyi de annyi tennivalója volt akkor.

… És akkor újra erdőbírák.

De ekkor már nem érez.

És később már olyan, mintha csak olvasta volna. Vagy valamelyik másik életében. Vagy csak egy rossz álom. Nyuszi már nem tudja mi a valóság.

És Farkas megfélemlíttetik.

De eljön nemsokára Nyuszi ideje is.

Farkas még ugyan sokáig próbálkozik, farkaskezű írás halomra, gyűrű, s még mi mindenre bátorkodik szemrebbenés nélkül,

… és aztán nagyon sok időre jön Farkas gyógyulása.

Tán még bocsánatot kérne...

De Nyuszitól távol, minden mintha nem vele történt volna. Mintha az ő bőrébe valaki más költözött volna.

Igen, mintha álom.

Nem ismerte meg Farkast. Farkas hiába ragadta meg kezét, élettelen volt. És Farkas is megszűnt ettől létezni. Tán még ma is bűnhődik ha él.

S Nyuszi ki tudja, ma már boldog. És szabadon él.

És örül a napfénynek, és nem fél az esőtől, és a sötétségtől sem.

Nyuszi létezik.

Így ezentúl vele bármi történhet. Egy másik életben.

Azt talán sohasem tudjuk meg.

(1996 tél)

átlátszófüles szakmai vélemény, filmrészlet

2008-06-11T17:41:00.001+02:00

Szakmai vélemény Becsey Zsuzsa „Mese nyusziról, azaz Átlátszófülesről és a jámbor Farkasoroszlánról…” című forgatókönyvéről. („Írta, rajzolta, varázsolta: Becsey Zsuzsa.”)

Ez a film valóban varázslat. A történés, a hangulata, a filozófiája, a grafika, a kivitelezés technikája és az animáció külön-külön is kimondottan eredeti. Nem utánozza a sablonokat, ahogy az manapság szokásos, főleg a mesefilmek esetében.

A képi világ és a megvalósítás technikája:

Már régóta várat magára az, hogy az animációban felhasználja valaki a kompjúter adta lehetőségeket. Ez megtörtént ugyan, de csak a három dimenziós animációban. Azonban ez is csak az ostoba naturalizmusra szorítkozik, így e technika legfőbb felhasználási területe a reklám lett, vagy pedig újabban a giccs műfajába tartozó rajzfilmfigurákat szerkesztik meg három dimenzióban. Ez a „bűvészmutatvány” lett e „szuperanimációsfilmek” egyetlen értelme. A kompjúteranimáció még nem tudott elszakadni attól az egyszerű és átlátszó trükktől, amit a perspektivikus ábrázolási mód, mint hatásvadász szisztéma nyújt. Érdemes arra gondolni, hogy a képzőművészet történetében a szigorúan szerkesztett perspektíva csak egy futó kaland volt. A videoart területén egyes lehetőségeket felkutattak már, de magában a tiszta animációban Becsey Zsuzsának ez a filmterve az első ilyen irányú vállalkozás a világon. És annyira érett és tiszta az elgondolása, mintha számtalan sikeres kísérlet előzte volna meg ezt a filmjét. Becsey Zsuzsának megadatott, hogy első legyen az animációnak egy új /és szükségszerű/ útján. Technikailag már minden megvalósult ahhoz, hogy ez a film elkészülhessen, egyszerű kivitelben, olcsó kompjúterrel is elfogadható technikai színvonalon.

A forgatókönyv:

A mese szép és tiszta. Minden kis történés tele van bizonytalansággal, végtelen finomsággal és szeretettel. Semmi sem biztos a történetben, csak az, hogy két lény találkozik egymással. Nagyon ügyelnek arra, hogy ne zavarják, ne bántsák meg egymást, hogy tiszteletben tartsák egymás vágyait, egymás belső világát. Jól példázza ezt a film utolsó mondata: „És fehérnyuszi búcsúzóul még kezet fogott volna.” Annyira szépre sikeredett ez a lebegtetés, hogy méltó a „kisherceg”-hez, amire az utalás el is hangzik a filmben. Nem méltatlanul.

A film az egymás kölcsönös megbecsülésére tanít, igazi költői szinten.

Gratulálok Becsey Zsuzsának.

Pilisszentiván, 1997 március 15

--------------------------------------------------------------------------------------------------

1997-ben készült 7 perces animációs történet: Mese Nyusziról, azaz Átlátszófülesről és a Jámbor Farkasoroszlánról /mint első film, diplomafilm is egyben, saját írás-forgatókönyvből, a Magyar Mozgókép Alapítvány és a Varga Stúdió Minores Alapítvány támogatásával/ Bemutató: 1997 febr.-Los Angelesi animációs filmfesztivál, 1997 márc.- Pannónia filmstúdió, 1997 tavasza-Kongresszusi Központ, 1997 Budapest, Őszi Fesztivál-Hunnia mozi, 1998 márc., Filmszemle-Művész mozi, 1998 jún.-Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztivál (mesehang Szabó Győző)

1. fejezet

2008-06-11T10:58:00.001+02:00

ÁTLÁTSZÓFÜLES

ÉS

JÁMBOR

FARKASOROSZLÁN

Mese Nyusziról, azaz Átlátszófülesről, ki büszkén kérkedve hordva közelítetlenségét hiszéketlenségében igen pórul jár, és Jámbor Farkasoroszlánról, ki habzsolva felfalva hódítana, hogy majd jól kielégülten immár továbbmehessen, csakhogy szegény nem tudván szelídíteni, sértékenyen, kiszemelt prédáját vesztve fejemelve, szemet mit sem vetve prédájára, tovaoson.

És elmegy, és elmúlnak.

Vajon mi marad azután …

Ez az a kulcs, ami valahol elveszejtetett.

S lám-lám, íme a mese:

–Szervusz, Nyuszi! Leülhetek melléd?

némi mosolyféle... avagy biccentés hideg mosollyal.

–Akkor jó, én Jámbororoszlán vagyok. Vehetek?

...

és így szépen, nem lassan, eljutottak a tanyáig.

Itt még minden szép és reményteljes,

majd hetedhétre perdül a kerek bolygó, délről még délebbre valahogy így:

Aztán már a bolygóról innen folyik az esemény.

–Szervusz, Nyuszi !

–Szervusz, Jámbororoszlán... Hogy vagy... jól vagy? Tessék, itt a szobád!

és már nyílik is

(minden üres és kényelmes)

–Hát én azt hittem együtt alszunk! -sértődött meg Jámbororoszlán.

És komoly arc. Igen megdöbbent,

leplezett

elfojtott ojtott

félrefordított fej.

Dühös ? (…

–ki tudja.

Másik pillanat másik arcban: Átlátszófülesnyuszi.

Nem túl megdöbbent ... már, immán, még tán öreges is,

csak józan pír nélküli és keserű, mégis zavart és hirtelen:

- Nálam nem így van, én más vagyok !

(te ezt nem érted, - gondolja.

Majd telnek a napok, és egyre hűvösebb lesz.

Első nap Átlátszófülesnyuszi nagyon fél,

aztán másodnapra már megszokik.

Minden nyugodt és…

-de ez már később-

egyre tisztábbá lesz,

s mire már-már megkedvelné…

Jámborfarkasoroszlán tudatosan vigyázza a hideget.

Átlátszófülesnyuszinak csupán a csodálkozás marad. Napról-napra.

Napról-napra a távolság nő, nem úgy mint az kishercegnél volt szokás. Ez valóságos mese. Meseházban, s kívül, Meseország közepén.

Titok mindenütt, sehol egy természetes mosoly.

(Elülő nyugalom.

Megdöbbentő.

Átlátszófülesnyuszi csak néz, és nem ért. A levegő érzékeny onnan is, a feketeségből, minél távolabb, annál inkább az, és annál mélyebben hűvös. Most már innen jól látszik, hogy tudatos.

Átlátszófülesnyuszi minden távolodó lépcsőfoknál egyet fehéredik, mígnem fokozatosan kifehéredik és eltűnik.

De ez csak a végén, mert ki így, ki amúgy, eltűnik.

Nem akar feloldani semmit, ereje is fogy, mert sziszifusz felé nem nyújtódzik...

(Mellesleg, egyik sem.

Jó volt neki így csöndben. Bánatos volt.

Jámborfarkasoroszlán egyre vigyázatosabbá lett, még lépteit is magashangon titkolva, szándékosan jelzett minden lépéssel hideget.

De ő jó volt. Átlátszófülesnyuszi már megértette.

Hiába hiánya bennmaradt. A sötétben.

És Jámborfarkas nem érthette... ugyanúgy, ahogy innen immár Fehérnyuszi sem.

Egyikük sem akart semmit. Mert mindketten akartak.

Mást... Vagy ki tudja. Isten tudja.

És Fehérnyuszi búcsúzóul még kezet fogott volna...

És Jámborfarkas is jó utakon jár.

Az ő útjait járja.

(1996 nyár)

visszaemlékezés (emlék, mely kívül esik a könyvön)

2008-06-09T22:29:00.006+02:00

Nyuszit sehogy másként nem hívták, mint nyuszi.
Kisbetű ide, nagy oda.

Nyuszit akkor az ajtóban láttam meg először.

Nyüszítve, kaparászva, véget nem érő kétségbeesésben egy táska alján. Mint később megtudtam, talált nyuszi volt. Véletlenül talált, kicsi fehér nyúl. Méretéből saccolva sem lehetett több, mint egy hónapos. Talán annyi sem. Éppenolyan eltévedt volt, akár valamikor az a kismacska, a tarka, háromszínű, akire egy zápornak közepén, az éjszakának is éppen közepében találtam egy óriás halom kukorica tövében, kétségbeesett, vékony nyifogó hangra fülelve, s annak is nyomát követve. Öt évet tölthettünk együtt. Végül egy hónapi nyomtalan eltűnés után találtam rá a fásszín egyik kietlen zugában hosszú keresés után, véletlen. Már csaknem bomlásnak induló szőr és csontváz maradt belőle. Arcát nem lehetett felismerni.
Eltemettem. Csupán az emlék, fotókkal, ami megmaradt. S az összes együtt töltött viszontagsággal teli történet: kútba, vécébe esés, a három nap után végre sikeredett lefolyón keresztüli végső menekülés, az egy hét után is bűzlő mosdatás, fürdetés, az első szerelem, kacérkodások az udvaron, napsütéses napon szemérmetlen véget nem érő, reggeltől késő délutánig folytatott, estébe hajló egymást cserélgető partnerekkel való szeretkezések, s efféle megnyilvánulások, ügyet sem vetve arra, hogy éppen olykor, s akkor, az udvaron át-, el-, vagy feljárásban, látványában mi is részesei vagyunk. Mindez csupán első évben, még kamaszkorában esett meg.

És aztán még sok más emlék.

Nyuszi azonban a legszomorúbb történet, s annak is rejtélyes titkát vitte magával. Kétségek, megmagyarázatlan tényekkel hagyva engem. Ismeretségünk s együtt töltött szép napjaink utolsó egyikén, csaknem tizennyolc órai utazásnak is legvégén, kezem között hunyt el több órán át tartó élet-halál közt vergődve. Történt mindez kerek egy hónapnyi kényeztetést követő visszautazásunk alatt, Pest felé, az autóbuszon.
Nyuszi otthoni, szüleimmel való nyaralás boldog napjait tölthette velem. Talán legboldogabb napjait. És aztán a dobozban csaknem negyven fokos hőség volt. Nem bírta ki. Haláláért magam vagyok felelős tapasztalatlanságommal, figyelmetlenségemmel.
Nyuszival eleinte tejjel próbálkoztunk. Nehezen ment. Aztán mindenféle fűvel, többféle szőlőlevéllel, amit út közben szedtem neki, na meg sárgarépával, főleg zöldjét szereztem be a szomszéd zöldségestől. De a legkedveltebb falat számára a cikórialevél volt. Bármiféle zöld közül. Aztán sorra kerültek a magok. Az üzletben vásároltam neki, rágcsálóknak való magkeverék eledelt: búza, árpa, rozs, köles, kukorica szemkeverék. Ez ment a legnehezebben. Csaknem egy hétbe tellett, míg hajlandó volt pár szemet elfogyasztani belőle. Hiába kínlódtam, már-már durva módszerekkel is próbálkozva, csak nem engedett. Mígnem szép lassan, fokozatosan, miután nem kapott mást, volt kénytelen tudomásul venni. Ám néha megsajnáltam, bár csak annyira, hogy azért kénytelen legyen megszokni. Viszont a kukoricát, visszaemlékezésem szerint nem emlékszem, hogy elfogyasztotta volna valaha is. Egyszer a kollégium konyhájában lettem arra figyelmes, hogy valami rózsaszín magocskákat eszeget, vagy tán még csak szagolhatott szerencsére, ugyanis végső kétségbeesésem ellenére (hiábavaló tejért szaladás) mégis szerencsés kimenetellel végződött a dolog. A mérgezett búza ezúttal nem fogott ki.

Itthon nyuszi a szűk kollégiumi szobában élt, egy kis elreteszelt sarokban. Olykor kiengedtem a szobámba, máskor a konyhába vagy a folyosóra, a tévé szobába, ahol mindig jól látható nyomot hagyott maga után. Sok apró kis, gömbölyű, legtöbbször fekete, néha zöldes golyócskákat. A széklete tömérdek mennyiség ellenére sem volt annyira bűzlő, mint a szintén gyakori vizelete. Rengeteget ürített. Napjában többször kellett cserélni. Néha úgy tűnt, mintha szobatisztaságot tanult volna, de aztán eldugva mindig bebizonyította, hogy ez a vágyott tapasztalatom téves, csupán látszat. Nagyon ügyesen, észrevétlenül csinálta, ez tagadhatatlan. Mindig kijátszva engem. Ugyanis úgy esett, hogy csaknem mindig már késő volt.
Leleményessége máshol is megnyilatkozott. Például ha kiengedtem, némi gondolkodás után nekilendült, és eszeveszett, rövidreszabott (helységhez mért), ám óriás és gyors, magasra és csavart, amolyan féloldalas ugrásokat mért a levegőbe futamszerűen.

Ekkor még mit sem sejtett nyuszi. Szegény.
És akkor jött a hazautazás. Látogatás autóbuszon szüleimhez. Még csak arrafelé menet. Itt még nem volt gond, egy dobozban, fedelén nyitott, oldalt kiszúrkált, máskor egyszerűen csak ölemben, vagy gyerekekhez, folyosón le-fel, minden próbálkozásommal kudarcot vallva, ennivaló nélkül, kibírta. Otthoni fogadtatás, kezdeti ellenszenv, majd nem kis meglepetésemre, csaknem egyetlen nap leforgás alatt, egész család kedvencévé lett. Idővel helyzete egyre elkényeztetettebb, mely fokozatosan problémákat is von maga után. Előbb kis kuckóban, egykori tyúkol, majd hiába lakatolt fásszínben (ahonnan minden alkalommal sikerült megszöknie), aztán tornác alatt, az egykori sűndisznó helyén a kutyák éjjeli hadjáratától óva (ahonnan egész család által napestig tartó csalogatás után sikerült csupán előteremteni), máskor pincében lakott. Végül már a szabadban, udvaron, a szomszéd vadonjában, ahol óriás kert. S ami ilyenkor ezzel jár, egyben elkerülhetetlen, a nyűgös szomszédgazda megfelelő kiérdemelt alkalmakkor kíméletlen kártékony szavakat hullajtva vet szemet ránk s a nyuszinkra, igen heveskedő s nem alaptalan lendülettel. Ugyanis nem véletlen volt titkos mód bejáratos a mi immár egyre gyarapodó, napról-napra kövérebb, s szörzetére tekintettel akkorra már jókora bundát viselő nyulacskánk. Egyre játékosabb, közvetlenebb, néha kifejezetten lusta, kövér nagy nyuszivá lett egy kerek hónap alatt. Jó volt, kifejezetten kívánatos megdögönyözni, izmait fogdosni. S nap napot követve e fejlődés részesévé lenni. A sok edzés, szaladgálás főként a szomszédban, folyamatos körözés s elkapás közbeni versenyfutások, melyek nem csupán nyuszinkra voltak jótékony hatással, minden alkalommal a hazahajtás reményében zajlottak. Ezek többé-kevésbé voltak sikeresek, a szomszéd gazda egyre elmérgesedőbb fenyegetései ellenére, mely nemhogy segített, inkább csak fokozta hiábavaló reménytelenségünket. Ám ami leginkább hátráltatott e nemes célkitűzésben, nyuszi nemhogy megijedt volna, mint inkább maga is élvezte, de leginkább ügyet sem vetett csetepaténkra. Vége felé már velünk aludt, tévézett, napozott.
És akkor eljött a hazautazás ideje, vissza a szűk kollégiumi szobába, merthogy jómagam makacsul ragaszkodtam hozzá, semmiért nem hagytam volna otthon, akkor.
És ez lett a kicsiből közepesre nyúlott kis állat veszte. Hazafelé utazva, ugyanabban a dobozban, ugyanazzal a busszal, ugyanabban a hőségben. Csak most visszafele. Nyuszi egész út alatt ezúttal sem evett, néha afelől is kételyeim voltak, hogy lélegzik egyáltalán. Félelmeim nem voltak hiábavalóak, s mint kiderült, tehetetlen voltam.
Óriás hőség. Meg-megállunk út közben, kiviszem magammal őt is, hiába. Ölembe veszem, közben fúrcsa mód, elbújik az ülések alá, ott tán hűvösebb. Ekkor már feltűnt ismeretlen viselkedése, idegen mozgás, mozdulat. Aztán már arra lettem hirtelen figyelmes, hogy ölemben féloldalasan ejti fejét. Izgatottan megemelem többször, majd ugyanúgy vissza. Ferdén, kicsavarodva hullik testére. Megijedtem. De már erre sem volt idő.
Gyorsan elengedem, hadd szaladjon, az autóbusz folyosóján, hátha csak pillanatnyi zavar, de alíghogy megindul, újra meg újra féloldalasan visszahajlik, akár egy epilepsziás. Végül utolsó perceivel küszködve bukik földre.
... Mi történt? Gyorsan, emberek, segítsen valaki! És még megpróbáltak, akár egy kisgyereket, menteni.
... Levegőhiány?
Hirtelen ablakba tettük, hadd levegőzzön, hátha élet szegődik lelkébe. De ő nem akarta. Nem akart vagy nem tudott élni. Minden hiába volt már. Kicsike nyuszi ölemben múlt ki. Pedig már kevés volt hátra, az útból. Talán negyed, vagy félóra. Majd így, a dobozzal együtt hoztam haza hidegen, mozdulatlan. A kollégiumban, a hátsó udvaron temettem el. Láthatóan csüggedten meredve, értelmetlenül álltam, nem értettem mi történik. A kezem között múlt ki egy élőlény. Én tehetek a haláláért, én okoztam. Nem szabadott volna visszahoznom. Hiszen milyen élet is várt volna rá, azok után. Itt, újra. Talán a sors akarta így. Csak ezzel is vígasztalhatom magam. Mindenesetre megfogadtam, ezentúl csak úgy fogadok be kisállatot, ha annak szokását, minden velejáróját veszélyeivel együtt ismerem, és felelősséget garantáltan vállalhatok érte. Kényelmes otthon biztosítás, mint egyéb más szükséglet.

Hát így történt. Éppen tíz hónapja.

(1995)

előszóként

2008-06-09T20:58:00.001+02:00

nyuszival egy sötét hajnal csendjében
álom s ébrenlét között
egyenletesen lépdelve
a kietlen
megszokott cél felé vezető
utcákon

behunyod szemed, s nyuszit látod, aki esetlenül bámul rád magába felejtkezve gondolataival, már csodálkozás nyoma nélkül rá a nagyvilágra, beletörődve mint ami a legtermészetesebb a megmásíthatatlan valóságban, a sors, mely egyszersmint könnycseppként gördül arcán, már nem is önmagát, mint magát a létet siratva, s benne a világot, fájlalva a nagy-nagy fojtogató űrt, sajnálva a valamikori vágyak kietlen szépségét, tiszta dacos báj? s azt hogy mindezt ki érti ma már.
rohanó, egymást eltipró tömegek, őrjöngve szaladó világ, s az ember, ki csupán árral haladva lát, hisz esélyt, örömet a testi s fizikai lét kézzel fogható boldogságában, versenyt futva a győzelemért, győzelmeiben fürödvén újabb győzelemért bármi áron, s ha lelkét kérdőre vonva összetalálkozva pillanatra önmagával, úgy minden erejével megtagadva, gyorsan eltemetve őt. arca a tömeg arca, a biztonságé, birtoklásé.
nos, nyuszi most az árral szemben, megadva magát, átadva kitaszítottságnak, magánynak, kéjesen vigyorgó hamis időkben megszürkült, ellopott s másra ki nem érdemelten ruházott erkölcsnek, álságos s nem köszönő tekinteteknek, mozdulatoknak. hajdan ki jót téve vele, remélve olyan mint ő, most megtagadva elmegy mellette, a nyuszi tekintetben saját sikertelenségét látva, eljövendő szerencsétlenségeit, s a bukást… nézve másfelé, fel, nem tudni, büszkén-e vagy zavartan, nyuszi így kényszeredetten a szempárról el, máshová, azokba az időkbe. érdemes az életet élni így? csak pillanatra változna a szerep, hogy láthassa, megélhesse saját igazságát. csak pillanatra megérve a sikert, valaki más bőrében aki ő, hogy aztán ugyanazzal a szerénységgel visszatérhessen a megszokott magányba, az esetlen s jól ismert reménytelenségbe, s vagy utóvégre mégis szikrányi reménnyel, hogy újra élhessen. másként mi végre.
az igazság? csupán rejtély marad, sosem juthat felszínre. ott marad csendben, mozdulatlan. talán a másvilágon. s a bűn sem bosszú árán, csupán saját maga által, ki-ki magába szállva, felfedve s oldozva nyerhet megtisztulást, a boldogságot.

(1998)

előljáróban

2008-06-09T20:16:00.004+02:00

a nyúlról

akiazonbanhiábahogyhomályéssötétségbenlátó,afényneksemállellent. sőtkifejezettenmagábaengediasugarakat.

mindenkinek aki szeret, és aki ezután fog szeretni, esetleg aki nem,

ír, rajzol, tervez, szerkeszt a szerző, becsey zsuzsa.

a mesék 1996-ban az MSZSZ Irka-Iroda irodalmi alkotói ösztöndíjában részesültek,
a könyv 1. és 2. változata nyomtatásban bemutatásra 2003-ban készült el magánerőből 1, illetve 3 példányban szöveg és rajz-illusztrációkkal, többek között a könyv anyagából néhány mesével-rajzzal még u.ez év novemberében a BUDAPESTI NEMZETI TANKÖNYVKIADÓ GALÉRIÁJÁBAN követte egy kiállításmegnyitó ÁGOSTON BÉLA hangszervirtuóz, valamint akkori tanítványaim közreműködésében, néhány elhangzó mesével és előadással, amit a kiadó képviseletében D. KOVÁCS JÚLIA főszerkesztő és BOZSIK ROZÁLIA vezető szerkesztő nyitott meg.

az itt készülő 3. változatra minden jog fenntartva, másolás, sokszorosítás, adatfeldolgozó rendszerben tárolás a szerző előzetes hozzájárulásához kötött.